Minden ünnepi jókívánság helyett és mellett egy nagyon kedves barátom írását adom közre, amely számomra sokszori olvasás után is ünnepi, emberi és megható.
Némethi Lajos: A SZOBOR
Rozmann, a csóró – bár tehetséges – szobrász az utóbbi időben inkább a festészet felé fordult, emellett néhány könyvet – három verseskötetet meg két regényt – is illusztrált. A szoborkészítéshez képest olcsóbb technikák természetesen nem elégítették ki, nem pótolhatták eredeti terveit, mi több, vágyait, horribile dictu: művészi álmait. Mindig is egy olyan köztéri munkát szeretett volna elkészíteni, amely fittyet hány minden előírásra és elvárásra, aktuálpolitikán túli, örökérvényű, nem fújja el szoborparkba új idők új szele (vagy R. kedvenc kifejezésével élve: új idők új szellentése), témája általános, megfellebbezhetetlen, üzenete egyértelmű: kortól, nemtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül mindenki számára érthető. Szóval, örök emberi.
Az általános elvek megfogalmazását követően már csak egy komplex kérdés maradt: mit ábrázoljon a szobor, miből készüljön, hol legyen a helye… és hát végül, de nem utolsó sorban, mibúl??? (a fanyar humorú Benedek Tibor jutott eszébe).
R. listát állított fel a lehetséges témákról (ember, állat, természeti formák, nonfiguratív…), ezek különböző szituációkban való megjelenéséről (szerelem, háború, béke, győzelem, iszony…), relációiról (történelmi alak, vallási aktus, tér és idő..), számba vette a lehetséges anyagokat (fa, papír, kő, bronz…); listázta az általa ismert leghíresebb mesterek legjobb műveit, próbált ezekhez képest valami egészen eredetit kitalálni, órákig böngészett az interneten, kutatott könyvtárban. A hatalmas információs anyagot strukturálta, matematikus barátja segítségével pedig egy nagy mátrixot készített, melyet kifüggesztett szerény műtermének enyhén málladozó falára. Csak nézte, nézte, kombinált, variált, a nagy tervvel feküdt, álmodott és kelt.
Az egyik reggel – úgy kilenc tájban – citeraszó ütötte meg a fülét. A hang a félig nyitott ablakon át áramlott be a földszinti helyiségbe. Jól kezdődik a nap – gondolta R., miközben szélesre tárta az ablakot. Így még jobban érzékelhette: kitűnően képzett zenész, kitűnő hangszerétől származnak a kristálytiszta dallamok. Kipillantott. A szemközti trafik falánál – kis sámlin – egy kopott, de tiszta ruhájú, ápolt szakállú, ősz-kopasz öregember a térdeire fektetett – színes ábrákkal díszített – citerát pengetett. Előtte enyhén egérrágta – az első háború után még néhány szebb napot is látott – barna nyúlszőrkalap, karimájával az ég felé fordítva, hatalmas nyitott tenyérként várva az adományokat. Jó helyet választott az öreg – állapította meg R., – a kis vásárló-sétáló utcában rengeteg ember megfordul, gépkocsik nem járnak errefelé. Minden feltétel adott. R. azon csodálkozott, hogyan nem jutott eddig másnak az eszébe, amire az öreg most jó érzékkel rátapintott.
A szobrász felhörpintette kávéját, még fésülködni is elfelejtett, úgy lépett ki az utcára; barátságosan köszöntötte az újonnan érkezettet, bemutatkozott. Az bólintott, majd – játékát egy pillanatra megszakítva – zsebéből egy papírlapot halászott elő, s R. orra elé tolta. Igazán
formás, kalligrafikus kézírással fölül a „Radácsy Mátyás, koldus” alatta pedig a „Tiszteletem!” szöveg állt. A fiatalember azonnal felfogta: az öreg néma. Először egy pillanatra meglepődött, mert eddig csak süketnémákról hallott, de azonnal belátta, hogy bármi egyéb okból elveszítheti az ember a beszélőképességét. A mi emberünk csak pengetett tovább. Nem volt barátságtalan, de R. érzékelhette, hogy a maga részéről – egyelőre legalábbis – befejezte az ismerkedést.
Aztán a következő három évben csak összebarátkoztak. A trafikos asszonyság örült a jövevénynek (az öreg egyébként minden hétfőn vett két Csongor szivart, beosztással azt szívta egész héten), meglepő módon a hatóság sem macerálta, R. pedig kifejezetten megkedvelte őt. Jól érzékelte: a szimpátia kölcsönös volt. Az öreg minden áldott nap – ha esett, ha fújt, nyáron, télen (ilyenkor a kapualjba húzódott be és egy összecsukható faállványon játszott) – reggel kilenctől délig zenélt, akkor a kalapból a pénzt egy kifényesedett bőrzacskóba öntötte, aztán elment; senki sem tudta honnan jött, hol lakik, R. pedig méltatlannak tartotta volna – bár megfordult a fejében –, hogy kövesse egyszer. A koldus pedig nem beszélt. Koldus? – nevetett R. – utcazenész az öreg. Nem is akármilyen, de hát mindenki maga dönthet személyes státusa felől, ezt pedig tiszteletben kell tartani.
Egymás közötti viszonyukban kialakult egyfajta rítus. Reggelente a szobrász kávéval kedveskedett, s egy darab tízforintossal „nyitotta meg” az üres kalapot. Mintha lelki atyjának gyónt volna, úgy mesélte el vén barátjának összes féltett titkát: szakmai és szerelmi terveit, apró-cseprő gondját-baját. A nagy szobortervről szóló beszámolóknál – R. kedvenc témájáról napokat tudott beszélni, lelkesen áradozva vagy éppen lelombozódva – a beavatott citerás különösen megértően, helyesen bólogatott, máskor hol egyetértve, hol elhatárolódva reagált. Jól megértették egymást. Az öreg zenélt, a szobrász mesélt, s mindennap került jó pár forint a hűséges kalapba.
Közeledett a karácsony. Az öreg advent idején – csakúgy, mint az eltelt két évben – később kezdett és estig maradt. Úgy hatfelé járhatott az idő – sok ablak mögül már világítottak a karácsonyfák színes fényei –, amikor R., a lakásához közeledve nem hallotta a megszokott citeraszót, az öreg helye körül pedig kisebb csoport álldogált. Az orvos már megállapította a halált, a rendőrrel együtt a hullaszállítókat várták. A „koldus” fejét letakarták a kabátjával, kalapja a hasán pihent. Szobrászunknak megengedték, hogy egy utolsó pillantást vessen távozó barátjára, megfoghassa – művész a művésznek – a kezét.
– Majd érdeklődjék az ünnepek után – válaszolta kérdésére a rendőr.
Az öregnek szánt ajándékát – a gyönyörű Dannemann szivart – a fa alá helyezte. Az ünnepek citeraszó nélkül, síri csendben teltek. Január 15-én R. tértivevényes levelet kapott: jelenjen meg a 2. sz. közjegyzői irodában.
– A végrendelet ügyében hívtam művész úr – mondta a közjegyző asszony –, s amikor érzékelte, hogy R. nem kapcsol, egy világoszöld, négyrét hajtott papírlapot nyújtott át. A szobrász keze megremegett. Azonnal felismerte az öreg koldus kézírását: „Végrendelet, amelyet tiszta elmével, ítélőképességem teljes birtokában, saját kezűleg írtam, s amelyben halálom esetére – semmilyen rokonom nem lévén – az alábbiak szerint rendelkezem. Halálom után három napon belül hamvasszanak el, hamvaimat egy acél urnába tegyék, majd azt – személyes tárgyaimmal együtt – helyezzék közjegyzői letétbe. Pénzemet – a szükséges eljárási költségek levonása után –, valamint citerámat R. szobrászművészre hagyom. Csináld meg álmaid szobrát, s őrizd a hamvaimat, Barátom!”
A dátum két nappal a halála előtti. Szabályszerű aláírás. A szobrász egy pohár vizet kért.
– Hárommillió-százhatvanezer-nyolcszáztíz forint – közölte megkerülhetetlen szakmai precizitással a közjegyző. Sajnos, semmilyen egyéb információval nem rendelkezünk az elhunytról. Itt írja alá, kérem!
R., a fiatal és tehetséges szobrász hazament, letépte a falról a mátrixot, és – miközben helyére gondosan felszerelte a citerát – Szent Péter esernyője jutott eszébe. Végre elkészíthette élete nagy művét.
– Valamennyien nagyon büszkék vagyunk önre – hangoztatta avató beszédében a polgármester, s minden gratuláció őszintének, szívből jövőnek tűnt.
A bronzszobor egyébként egy megkopott, de tiszta ruhájú, ápolt szakállú, erősen kopasz öregembert ábrázol, aki – szájában egy szivarcsonkkal – a szemközti trafik falánál egy kis sámlin üldögél némán, és a térdeire fektetett citerát pengeti. Előtte enyhén egérrágta, barna nyúlszőrkalap – persze bronzból –, karimájával az ég felé fordítva, hatalmas nyitott tenyérként várja az adományokat. A szobor belseje titkot őriz: acélszelencében egy „örök emberi”, a lélek rejtezik.
(Megjelent az Ezredvég című irodalmi folyóirat 2014. szeptember-októberi számában. Fotó: Vass Tibor)
