Vámpírok, vérfarkasok, istenek és társaik – a csapból is ezek folynak, boldog-boldogtalan író ilyen lényekkel (is) operál a szereplőgárdában, nem hozva semmi újat a fantasy műfajába.
Azonban nincs minden veszve: dobjuk le őket az északi kultúrába, mitológiába, környezetbe, s máris valami egészen másat kapunk! E „merénylet” elkövetője pedig nem más, mint Kevin Hearne, akinek fejéből kipattant A Vas Druida Krónikái története, és aki számára Thor és Jézus simán megfér egymás mellett. A sorozat harmadik részében, mely a roppant találó Elkalapálva címet kapta, nem más ellen indulnak hőseink, mint a mennydörgő kalapácsisten, Thor ellen (akinek alakja a róla elnevezett mozifilm után biztosan ismerős).
A harmadik részben Thor kerül a rivaldafénybe – no, nem valami pozitív, jótéteményű teljesítmény végett, hanem pont ellenkezőleg: emberéletek ezrei tapadnak kezéhez (vagy éppen kalapácsához, ha így jobban tetszik), s legalább még ugyanennyi sorsot keserített meg. Leif Helgarson, a viking vámpír bosszúra szomjazik már régóta (vámpírmértékkel mérve is hosszú ideje), de ehhez segítségre is szüksége van. Itt jön a képbe Atticus, az utolsó druida.
A helyzet pikantériája, hogy utóbbi legfőbb – s több évezrede bevált – túlélési stratégiáját Thor elkerülése jelenti. Közben otthon is forrósodik a helyzet: a vámpírok forrongnak, s akár a háború is kitörhet; a démonirtók pedig csak sokasodnak. De nincs mese: elindul Leiffel az Asgardba, az ahová vezető úton ki is egészül kis kétfős csipetcsapatunk, hogy aztán méltó ellenfélként szállhassanak harcba együtt Thor, a nagy mennydögésisten ellen.
A kötet méltó folytatása elődjeinek: humorból cseppet sincs hiány továbbra sem (valamivel kell is oldani a komor hangulatot), viszont jóval sötétebb, lehangolóbb lett (hiszen egyre haladunk előrébb a történetben, a bonyodalmak gombamód szaporodnak). Az akciójelenetek is tényleg valódiak és izgalmasak, s nem pedig csak ímmel-ámmal hadonásznak fegyvereikkel a hősök, harcot imitálva, mint az oly sok regényben megesik.
A Vas Druida Krónikái egyébként egy különleges keveréke a különféle vallásoknak, mitológiáknak – ez veszélyes vállalkozás bármely író részéről, hiszen azon áll vagy bukik az egész világ, hogy mennyire koherensen képes összegyúrni, összeilleszteni ezeket. Hearne bátor volt, s övé is lett a szerencse, mert sikerült neki megalkotni egy nagyon egyedi miliőt, amely egyáltalán nem lett erőltetett vagy elcsépelt. Nem torzított el semmit a végletekig, hanem a határokat, a felszínt rugalmasan kezelve meghagyta az alapvonásokat-, jellemzőket – mintha csak egy kovács lenne, aki kardot készít. Így pedig olvasás közben nem hat semmi bizarrnak, s nincs hiányérzet sem.
Az északi, illetve skandináv ősi kultúra valamennyire ismeretlen terepnek tűnik, hiszen nem esik gyakran a szerzők választása e témára a könyvíráskor – viszont így annál nagyobb érdeklődést, kíváncsiságot válthatnak ki az olvasóközönségből. Kevin Hearne mindenesetre mégis ezt választotta; amelyhez ráadásul nem is tehetségtelen módon nyúlt hozzá. Egyetlen mondatban összefoglalva tehát: a sorozat jellegre hasonló, stílusra viszont teljesen más, mint a világhírűvé vált Amerikai istenek – és ez a mondat azért dicséretnek számít.
