Szívfacsaró és egyben szívmelengető látványban volt részem az elmúlt két hétben. Miért is ez a látszólagos ellentmondás?
Nos, két hetet Hévízen töltöttem, és bizony melegedett a szívem, mert olyan ápolt, virágos, csodálatosan parkosított volt ez egész kis város, nem csak a belvárosa, hanem a legeldugottabb utcája, tere is, hogy öröm volt látni. Szépen „megkomponált” parkok, omló virágkapuk, virágoszlopok, ízlésesen beültetett járdaszegélyek, virágágyások mindenhol. Ez igen, itt aztán jó a közérzete a vendégnek, s itt lakóknak egyaránt.
Ehhez képest szűkebb pátriámban, Miskolctapolcán, – amely állítólag a város gyöngyszeme – mit tapasztaltam egész nyáron? A lámpaoszlopokra egykor kihelyezett virágtartók üresen ásítoznak, bizony nem jutott bele két cserép muskátli, a Barabits sétány pusztuló kövei, lépcsői mellett a virágágyásokban esetlegesen kinőtt virágok nyílnak. Egyébként a parkokban sehol egy ötlet, egy szép virágkompozíció, de annál több korhadt, kidőlt beteg fa várja az idegenforgalmat. Egyetlen utcajelző tábla sem igazítja útba a végre ideérkező vendéget, és a Barlangfürdőt sem jelzik csábító, reklámtáblák.
Egyébiránt nem is kell elmennünk ilyen messzire, elég ha Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Putnokon, Serényfalván, Kisgyőrben, Bükkaranyoson, Bükkábrányban, Harsányban, Hejőkeresztúron, vagy Tardon sétálunk, – s most szándékosan említettem olyan kistelepüléseket amelyek nem az idegenforgalom központjai – ugyanezt látjuk. Virágcsodák, gyönyörű kompozíciók, szépen rendbe tett ápolt terek éreztetik velünk, ennek a településnek van gazdája.
Most, hogy közeledik az önkormányzati választás, s annyi ígéret elhangzik minden oldalról, Én már kevéssel is beérném, s csak azt szeretném ha sok-sok év után egyszer valaki, végre jó gazdája lenne ennek a kincsnek, amit a természet tálcán kínált számunkra.
Orosz B.Erika
