Az ókor, s azon belül is a Római Birodalom megunhatatlan és kifogyhatatlan téma. Hiszen rengeteg izgalmas, érdekes történést tartalmaz ez az időszak, tele hódításokkal, háborúkkal, intrikákkal; ráadásul a történelem egyik legnagyobb, korának ikonikus személyiségét is magáénak tudhatja: Julius Caesart. Életét rengetegféleképp feldolgozták már, amihez csatlakozott Conn Iggulden is Az uralkodó című sorozatával. Ennek utolsó, ötödik kötete, Az istenek vére, melyben a dictator csillaga leszálló ágához ért, s fénye végül végérvényesen kihuny – ami egyelőre még nem jelenti Róma végét.
Ismerjük, Caesart milyen csúnyán „tréfálja” meg a sors: Kr. e. 44-ben saját szenátusbeli „csapatjátékosai” közrejátszása, kezei által meghal (méghozzá elég kegyetlen módon, ha a késszúrások számát vesszük). Ők a szabadítók, akik már régóta szövögették galád tervüket a tejhatalom megdöntésére. Egyvalakivel azonban nem számoltak, illetve alá is becsülték jelentőségét: Caesae fogadott fiával, Octavianusszal, aki önerőből császárrá emelkedik.
A római nép új vezérének több fronton is helyt kell állnia: egyrészt van egy ellenlábasa, Marcus Antonius, másrészt Caesar halálát meg kell torolnia. Előbbi veszélyt sikerül felszámolnia: bölcsen maga mellé állítja, hogy lecsitítsa a revansot követelő és meg is kísérlő római nép kedélyeit. Ezután már tud fő feladatára koncentrálni a császár: a bosszúállásra, aminek célpontja Brutus, Caesar gyerekkori barátja. Követi őt – aki menekülés közben nem volt rest az ellenoldalt szervezni, és az élére állni – Athénba, majd a leszámolásra végül Philippi csatamezején kerül sor Kr. e. 42-ben.
A rengeteg feldolgozást nézve azt hihetnénk, már nem lehet mit hozzátenni Caesar életéhez, és hozzá kapcsolódóan a Római Birodalomhoz. Iggulden azonban bebizonyítja: igen, lehet. S mégis hogyan? Azáltal, hogy több fiktív szálat szőtt a történelmi tények szövedékébe; így bár kevésbé tény- és valószerű a történet, de annál újszerűbb, s így izgalmasabb és érdekesebb (hiszen ki ne ismerné a valós forgatókönyvet a történelemtankönyvekből?). Ugyanis általában véve az olvasónép szaftos sztorira éhezik, amelyet ez esetben meg is kap.
De nemcsak e tekintetben emelendő ki Az istenek vére, hanem a jól ki- illetve átdolgozott karakterek okán. Heroikusak, isteniek, nem annyira emberiek – ez meglehet, meglepő és szokatlan, de ha a történet epikusságát (mely a csatajelenetekben jól megmutatkozik) vesszük, akkor már korántsem az, hanem rájövünk, hogy ez szükséges lépés volt, hiszen a szereplők és a cselekmény dinamikája, íve között túl nagy lenne a szakadék.
A számtalan, ezzel a témával foglalkozó mű is jelzi, hogy a téma megunhatatlan és kimeríthetetlen – nem véletlenül az ókor a fikciók szerzőinek egyik kedvenc témája (a kora középkor mellett), ugyanis a viszonylag kevés konkrétum közötti üres teret szabadon és rugalmasan lehet kitalált szálakkal feltölteni. Az Uralkodó sorozatban is ez történt – nem is rosszul.
