A Hipotermia nem árul zsákbamacskát: ki sem kell nyitni a könyvet ahhoz, hogy tudjuk, skandináv mű van a kezünkben, hiszen a szerző neve és a jégbefagyott hulla is utal erre (de ha mégsem találnánk ki ennyiből, akkor a borító alján ezt egyértelműen fel is tüntették). Márpedig ez a stílus az utóbbi években valódi márkajeggyé változott, számos elsőrangú művel. Arnaldur Indriðason Erlendur nyomozó-sorozata tartalmi téren nem szokványos skandináv krimi – minőségi téren azonban az. De lássuk, mik jelentik „különcségét”.
A történet főhősének, Erlendurnak az egész karrierjét végigkísérte a szellemek elkerülésére irányuló küzdelme, ugyanis nem egy probléma nyomja lelkét-vállát. Ott van a harminc évvel ezelőtt eltűnt két fiatal, amely ügynek puzzle-darabkái lassanként állnak össze; a magánélete sem kerek a katasztrofális házassága miatt, amellyel a bedrogozott lánya kérlelése ellenére sem hajlandó konfrontálódni. Mindezek tetejében még a gyerekkorában nyomtalanul eltűnt fiútestvérét is megszállottan kutatja.
Közben persze pedig zajlik a hétköznapi munkamenet: Reykjavík közelében egy felakasztott nőt talál meg barátnője egy tóparti nyaralóban. Ő a már árva María – merthogy apja még gyerekkorában, anyja nemrégiben halt meg – utóbbihoz rendkívül szoros kapcsolat fűzte. Minden jel arra utal, hogy a tragédia súlyától összeroppanva öngyilkos lett, így a hatóságok annak rendje-módja szerint pontot is tesznek az ügy végére.
Erlendur felügyelő ösztönei azonban mást súgnak: mindez csak a felszín, s a mélyen valójában sokkal összetettebb a helyzet valójában. Ez nem hagyja nyugodni, így példátlan tettre sarkallja magát: áthágva a szabályokat magánnyomozásba kezd. A szálak (pontosabban egy hangfelvétel) egy médiumhoz vezetik – s íme, a szó nemcsak átvitt, hanem szoros értelmében is szembe kell néznie a szellemekkel.
A Hipotermia hátborzongató krimi – sőt nem is teljesen az. A skandináv szerzőktől nem ritkák a brutális, durva, véres, erőszakos jelenetek – de Arnaldur Indriðasontól nem ezt kapjuk. Hanem az események lassú, más idegtépőbe hajló csordogálását, a feszültséget – ettől is válik izgalmassá a történet; nem győzzük kivárni, mi fog történni. A másik érdekessége a két szálon futó cselekménynek a szellemmotívum, mely átível az egész regényen: nemcsak az aktuálisan megoldandó ügyben van jelen, hanem a főhős életében is. A misztikus vonal elég hangsúlyos, egyfajta „kingi” jelleget is kölcsönöz a regénynek.
Mindemellett pedig roppant szórakoztató is a Hipotermia: a szerző gondoskodott a sokszor ironikus-cinikus hangvételű, szellemes párbeszédekről, ezáltal pedig nem üres, semmitmondó dialógusokon keresztül (is) bontakozik ki, illetve halad előre a cselekmény. Ha valaki eddig idegenkedett, berzenkedett a skandináv krimiktől (érthető okokból), de mégis kíváncsiak rá, azok számára Arnaldur Indriðason lehet a megfelelő választás. Annál is inkább, hiszen nem a külvilág történései a hangsúlyosak, hanem a belsőé – így pedig egy jó kis lélektani drámát is kapunk – mely ugyan háttérbe szorul a szórakoztatás mögött, de teljesen nem veszik el. Nem vagyok a misztikusabb vonal rajongója, de összességében nem bántam meg, hogy belevágtam a Hipotermiába.
