Akik netalán keseregtek az Első Törvény-trilógia véget érésének tényét illetően, azoknak talán csökkenti csalódottságát az a tény, hogy Joe Abercombrie kiegészítette a megkezdett történetet. A Hidegen tálalva című könyvben több, eddig mellőzöttebb szereplő főhőssé előléptetve ismerősként köszön vissza, akik az említett könyvsorozatban csupán említés szintjén felmerült helyszínen, Styriában „tesznek-vesznek”. Ahol a már javában folyó anarchiába kapcsolódhatunk bele – de ennél bőven több, meglepőbb dolog is történik.
A sztori Monza és Benna Murcattóval indul, egy fiú-lány testvérpárral, akik Styria leghatalmasabb zsoldos csapatának fejesei. Akiket főnökük, Orso nagyherceg rendesen átejt, merthogy Monza a már tizenkilenc éve dúló, a trónért folytatott hatalmi harcokban cseppet népszerűbbé vált munkáltatójánál. Így hát félre kell a testvéreket állítani az útból, ami utóbbi meggyilkolásával és előbbi feltételezett, illetve biztosra vett halálával zárul. Ám egy gyógyító rátalál, akinek kísérleti technikáinak alkalmazásával sikerül megmenteni a félholt férfit. A történtekre eltorzult teste, valamint folyamatos fizikai és érzelmi, mentális fájdalmai örökre emlékeztetik őt. Egyúttal mindez bosszúját is élteti, melyhez egy alkoholistából, egy méregkeverőből, egy barbárból, és sokszoros gyilkosból álló csapatot is verbuvál…
Joe Abercrombie hozta a formáját: az Első Törvényhez hasonlóan, ez a regény is nyers, naturális, erőszakos, brutális, s a szex terén sem szégyenlős. Megtartotta jó szokását a karakter-kidolgozás kapcsán is: a szereplők (akik közül a bosszúállók mindegyikének van valami stikkje, „beütése”, mely még érdekesebbé, és emberibbé, hitelesebbé teszik őket) jellemvonásai, érzelmei és motivációi részletesen ábrázoltak – szinte egy komplett pszichológiai tanulmányt adva róluk. Ez pedig tekinthető akár hiánypótlásnak is: akik nem volt lehetőségük kellő figyelmet kapniuk a trilógiában, azok most a reflektorfénybe kerülnek – mint például Reszketeg, Carlot dan Eider, Vitari vagy Cosca.
A cselekmény (szokás szerint) több szálon fut, s folyamatosan pörög, egy percre sem hagyva unatkozni az olvasót; mágiából ezúttal kevesebbet kapunk, de intrikából, szövetkezésekből, harcból, bosszúból, átvágásból az dózis mit sem változott. Ehhez járul még hozzá a cinizmus, melyet a feketehumorral és a karakterek meglepetésszerű-váratlan (s nagyon sokszor vicces) tetteivel és szórakoztató mivoltával egészít ki, hogy teljes körű szórakozást nyújtson olvasás közben.
A Hidegen tálalva egyszerre komplex és egyszerű, régimódi és modern. Ezek egymásnak ellentmondók, adja magát hát a kérdés: mégis hogyan lehet ilyen regényt írni, egyáltalán lehetséges-e? Joe Abercrombie megadja az igenlő választ ezzel a regényével, mely a fantasy sötét árnyoldalát villantja fel a zord, háború világban, és a kalandokat cinikus szemüvegen keresztül szemléli miközben az emberi szívből nem öli ki a melegséget. Nagy szavak ezek talán, de illenek ehhez a szintén nem éppen kicsi regényhez.
