Háborúban sokat lehet veszíteni – de nyerni is. Nincs is jobb alkalom, hogy a felfordulásban bosszút álljunk, vagy éppenséggel hatalmat szerezzünk. A széthullott birodalom című trilógiának főszereplőének mindkettőre megvan az oka és a vágya is. Egy önjelölt igazságosztó és bosszúálló herceg életútját követhetjük végig Mark Lawrence a lovagi korra emlékeztető, posztapokaliptikus dark fantasy sorozatában. Egyelőre felfelé ível a „karrierje”: hercegből király lett – ám pozícióját nem árt egyébként megtartani, illetve megszilárdítani a további elő- és diadalmenetelhez.
Honorious Jorg Ancrath herceg kilencévesen megesküdött, hogy bosszút áll öccse és édesanyja kegyetlen lemészárlásáért, no és apjának a történtekkel szembeni közömbösségét sem hagyja annyiban. A megvadult és otthonról elszökött ifjú tizenöt évesen vissza is tért, hogy ígéretének eleget tegyen. Fel is küzdi magát egészen Renar Felföld trónjáig… Három évvel később, immáron királyként sincs még megnyugvása: egyrészt egy húszezer fős hadsereg, élükön egy bajnokkal, masírozik ellene, ami ellen esélye sincs, másrészt az általa és egykoron gyerekkorában ellene elkövetett atrocitások egy életre rányomták lelkére bélyegét, soha meg nem szűnő bosszúvágyat ébresztve benne…
A Tövisek királya méltó folytatása az első résznek, a Tövisek hercegének. A történetvezetésen a szerző nem változtatott (s feltehetőleg ez érvényes lesz az utolsó részre is): nem lineárisan halad előre, hanem idő-és helyszínbeli váltások és a többszemszögű elbeszélés jellemzik. Sajátos technikát alkalmaz: a jelen és az odavezető múltbeli előzmények között ugrál, így teremtve meg az ok-okozati kapcsolatot. Ami azért is örvendetes, mert mindvégig izgalomban tartja az olvasót, hiszen egyrészt kiszámíthatatlanabb a cselekmény, másrészt önkéntelenül is igyekszik összerakni a képet, megdolgoztatva az agytekervényeit. Sajátos.
Kiemelendő, hogy Lawrence nem hagyja megtorpanni az antihős főszereplőt a fejlődés útján: jelleme sokat változik az események hatására, s a felnövekvéssel párhozamosan. Megtanulja és tapasztalja, hogy tetteinek, döntéseinek következményei vannak, amelyekért vállalnia kell a felelősséget, valamint mintha a lelkiismeret is elkezdene benne parázslani (arra alig van esély, hogy tűzzé éledjen a befejezésig, nem az a fajta), továbbá szembesül azzal, hogy nem ő az egyetlen legény a gáton, ergo kompromisszumokat kénytelen kötni, ha el akarja érni önző céljait. Bátor húzás a szerzőtől, hogy a jóság legkisebb morzsáját sem rejtette el – az egyszerre pszichopata és zseni – Jorgban. Ki tudja miért, (ne tessék félreérteni) de iszonyatosan vonzóvá és érdekessé válik ettől; s viszi a hátán a regényt sötét oldalával és rátermettségével, képességeivel.
Sötét, kegyetlen világhoz pedig feketehumor dukál. Érdekes, hogy minden helyzetnek meg lehet látni a viccesebb oldalát, ha nagyon akarja az ember. Az író erősen támaszkodik erre; a főszereplő például nem rejti véka alá cinizmusát és humorát, ami szimpatikusabbá teszi őt, közelebb hozva az olvasókhoz. A szórakoztatást tovább emeli például, hogy az Építők világáról is több részlet derül ki, illetve a mágiába is mélyebben elmerülhetünk a főhőssel együtt.
A széthullott birodalom második részében is patakzik a vér, illetve még mindig legyekként hullanak az emberek. Erőszakban nincsen tehát hiány, és éppen ezért nem feltétlen nyeri el mindenki tetszését a történet. Ám mégis megérheti nekik adni egy esélyt a(z egyébként mind műfaji, mind általános szinten is magas minőséget képviselő) sorozatnak, mert a mérleg mindenképpen a regény javára billen, ha annak egyik serpenyőjében a hihetetlenül izgalmas és drámai, erőteljes hangulatú, professzionálisan megszerkesztett, érdekes világra épülő és hiteles szereplőket életre keltő történet, míg a másikban a töméntelen brutalitás van.
