Nem valami hálás feladat olyan dolgokat, ügyeket megoldani, amelyekkel kudarcot vallottak a szokásos emberek, szervezetek – mintha egy megrágott és kiköpött csontot vetnének oda az embernek. Az igazságszolgáltatásban ez – ha nem is teljesen, de – nagyjából egyenlő a lehetetlennel. Vagy mégsem? Jussi Adler-Olsen Q-ügyosztály sorozatában Carl Morck dolgozik azon, hogy a magukat megközelíthetetlennek hitt rosszfiúk megkapják méltó büntetésüket. Az ötödik részben, a Hajtóvadászatban egy klán után nyomoznak; ahol az események a pénz és a korrupció bugyrai körül forognak.
A tizenöt éves Marco a nagybátyja, Zola vezette klán tagja. Amely cseppet sem jó szándékú, ugyanis egy bűnszervezetről van szó: gyerekkorú társaival rabolnak, koldulnak, betöréseket követnek el. De Zola ennél komolyabb ügyletekben is utazik: történetesen embereket tüntet el. Marco azonban ennél jobb életre vágyik – melyben a bűnözésnek nincs helye: az éles eszű fiú iskolába szeretne járni, majd önállósodni.
Marco elmenekül a klánból, de rájön nagybátyja egy gondosan őrzött titkára, merthogy belefut egy halottba, akit valószínűleg ő tett el láb alól. Ezzel megindul a kettős hajsza: nemcsak a klán vadászik rá a szökés, hanem a Q-ügyosztály vezetője, Carl Morck és csapata is a birtokában lévő információk miatt is. Merthogy egy Dánia finanszírozta afrikai projekt vezetőjének nyoma veszett. Az esetet kivizsgálására odarendelt William Stark szintén, miután visszatért Koppenhágába. Zola embereivel a nyakán Marco nagy döntés előtt áll: megbízhat-e a rendőrségben és Morckban?
Akire kissé rájár a rúd mostanság, nemcsak szakmai téren, hanem a magánéletében is. Új fejes kerül az állomás élére – akit teljesen idiótának tart –, aki új taggal bővíti a csapatát – aki túltesz újdonsült főnökén. Az már csak hab a tortán, hogy Mona szakít vele – mikor máskor, mint az eljegyzési gyűrű megvétele után?
A Hajtóvadászat cselekménye rengeteg szálon fut, ami kétségbeejtő lehet, de – mint ahogyan korábbi könyvekben is – a megfelelő időben szépen összeérnek, ahogyan a történet halad a végkifejlet felé. Mindazonáltal kis hátrányává válik ez, mert széttöredezi az üldözés szálát, megszakítva annak folytonosságát (persze, ha csak abból állna az egész sztori, meglehet, unalmasabb, egysíkúbb lenne).
A regénnyel kapcsolatban üdítő jelenség, hogy a skandináv krimik által előszeretettel középpontba helyezett magányos pszichopata gyilkos helyett ezúttal a szervezett bűnözés valamilyen fokú változatát járhatjuk körül fikcióként. Fölösleges azonban aggódni, Adler-Olsen a tőle szokott biztossággal operál a műfaj többi sajátosságával. Így a Hajtóvadászat remekül illeszkedik a Q-ügyosztály vonalába: hozza a megszokott színvonalat.
