A történelem kiemelt eseményeit, korszakait rengeteg regény veszi alapul a műfajban, azonban azok száma már kevesebb, amelyek ismeretlenebb, de attól még nem kevésbé jelentős történéseknek szentelik lapjaikat. Ilyen a Panama csatorna függetlenedése az Egyesült Államoktól. A kémregények angol nagymesterének klasszikus regénye, A panamai szabó túlmutat a szokásos történelmi regényeken, hiszen ez csak a történet hátterét adja, melynek különlegességét a felettébb érdekfeszítő kémkedős vonal adja meg. John le Carré műve nem véletlenül lett világszerte népszerű.
Panamának – egy 2,5 millió lakost számláló fiatal országnak – van egy szabója, aki nem mellesleg meglehetősen híres. Ő Harry Pendel, egyben a Pendel & Braithwaite tulajdonosa, akinek keze munkáját számtalan neves közép-amerikai személyiség öltönye dicséri – gyakorlatilag mindenki, aki számít, az általa szabott ruhákban „feszít”, „flangál”. Mindez a már említett helyzetben, egy politikailag igen ingoványos közegben játszódik, mikor Panama történelmében új fejezet nyílik.
Közben a kormány ráállít egy kettős ügynököt a térségre Andrew Osnald személyében, azt a mesét beadva, hogy a panamavárosi brit nagykövetségről támogatja a londoni hírszerzést. akinek feladata a belpolitika árgus szemekkel kísérése. Merthogy 1991. december 1-jével kikerül az amerikai fennhatóság és irányítás alól.
Kettejük életének szövevényes szálai azáltal keresztezik egymást, hogy Osnald szeme és füle Pendel lesz – aminek érthető és egyértelmű is az indoka: a kapcsolati tőkéje, ugyanis megfordul számos intézményben, a felső tízezer tagjai nála csináltatják öltönyeiket, s a szabó feleségének is vannak elit kapcsolatai. Ám nem szép szavakkal, s nem is két szép szemével nyeri meg a férfi informátori segítségét magának, hanem zsarolással, merthogy a szabó nem éppen egy ma született bárány. De azért Pendelt sem kell félteni, s egyébként is, kölcsönkenyér visszajár: erősen megkérdőjelezhetőek jelentéseinek igazságtartama.
A regény cselekményszálai kuszák, szövevényesen tekerednem, olykor összegubancolódnak, de aggodalomra semmi ok, minden kiderül a maga idejében, s végül összeáll a kép. A történet pikantériáját pedig az adja, hogy nemcsak a kém az okos ezúttal, hanem rendesen ujjat húznak vele, visszavágnak neki, aminek aztán meg is lesz a következménye. Az ez okozta nehézségeken pedig a rendkívül jól megírt, humoros, szellemes, élő párbeszédek átsegítenek, ami elég nagyit emel az élvezeti faktoron. Jonh le Carré stílusa pedig igazán lendületesen viszi előre az olvasást. Ehhez jönnek még a valós, realisztikus karakterek, akik képességeiket vetik be eszközként, hogy véghezvigyék céljaikat.
Fölösleges bármilyen ajánlást írni végszóként ehhez a regényhez, hisz John le Carré neve önmagában is az. A népszerű szerző pedig részben ennek a műnek köszönhetően alapozta meg hírnevét – ez pedig alighanem elég indok.
