Az utó- illetve disztópiaregények aranykorukat élik, melyekkel számos író rukkol elő. Körükbe tartozik Veronica Roth is Divergent sorozatával (melynek első kötetének filmvászonra vitt verziója idén került a magyar mozikba). Ennek harmadik, egyben befejező részében, A hűségesben elérkezett a történet ahhoz a ponthoz, mikor megbomlik a rendszer, s darabjaira esik szét minden. Adva van hát a lehetőség újraépíteni egy jobb világot, életet – lássuk, milyen irányt vesznek a szereplők sorsa ilyen körülmények között?
Bekövetkezett az elkerülhetetlen: Chicago anarchiába süllyedt. A társadalmi csoportok felbomlottak, egymás ellen fordulnak az emberek, erőszak tölti meg a levegőt, a bizalom elveszett. Szokták mondani, hogy a káoszban is rend uralkodik, vagy hogy minden rosszban van valami jó. Vagyis ilyen zavaros időkben a magunk malmára lehet hajtani a vizet, illetve hasznot lehet húzni szituációkból, ha ügyesen manőverezünk, illetve megvan bennünk a kellő kreativitás, kurázsi, leleményesség.
Tris esetében, ez annyit tesz, hogy úgy dönt, világot lát: remek alkalomnak találja a kialakult helyzetet, hogy elhagyja Chicagót, hogy felfedezze (a Hűséges nevű, lázadókból álló csoporttal karöltve), mi fekszik, rejlik a határon túl. A motiváció a szokásos, mely örökérvényű: szabadság, szerelem (Tobiasszal). Csakhogy nem minden arany, ami fénylik: a „túlvilág” is számos veszélyt rejt magában. Más törvények uralkodnak, az eddigi igazságok rendre felülíródnak, s szembesülni kell az ismeretlennel. Tehát nagyjából az a helyzet, hogy miután kihúzták a talajt Tris lába alól, ingoványra tévedt.
Roth a sorozatban mindvégig fokozta, s beosztva adagolta az izgalmakat, így A beavatott és a A lázadó után egy igazán grandiózus befejező részt várhattunk. S meg is kaptuk – „nem kicsit, nagyon”, ugyanis a szerző rendesen odavág az olvasónak, és nemcsak a szereplőkkel játssza el, hogy kiforgatja eddigi ismereteit, meggyőződéseit – ez a kötet elolvasásával mindenki számára egyértelművé, tisztává válik.
Szóval az utolsó rész egy olyan csavart tartogat, amely új pályára állítja a történetet, s a vele kapcsolatos eddigi hiedelmeinket, tapasztalatainkat, benyomásainkat. Ez a fordulat adja meg egyben az egész trilógia lényegét és mondanivalóját is, melyen aztán lehet gondolkodni, illetve reflektálni rá. Mindemellett teljesen realisztikusan illeszkedik a világképbe, illetve a mi valóságunkra is rá-rá lehet húzni valamennyire. Mindazonáltal kár volt ennyiben hagyni a történetet a lepel lerántása után, mely elbírt volna még egy-két kötetet, hogy az új fejlemények még jobban kibontakozhassanak.
Aki szereti olvasta és megkedvelte az előző két kötetet, az mindenképpen tetszeni fog neki az történet végére pontot tevő utolsó részt – de nemcsak ezért, hanem mert az összes közül ez a legjobban sikerült; érezhető a szerző fejlődése. Bár nem mentes a logikai buktatóktól a hűséges sem, ezúttal kevésbé zavaróak, és könnyebben szemet lehet hunyni felettük – az egyre szélesebb rajongótábort pedig ezek pláne aligha zavarják.
