A sokszoros irodalmi díjas Háy János legújabb, nemrégiben bemutatott Napra jutni című műve elbeszélésekből tevődik össze, melyeket egy dolog összefűz: a főszereplő. Mindezen túl pedig lineáris rendben követik egymást, így végül kirajzolódik egy személy(iség) és élettörténet előttünk, csakúgy, mint mikor nosztalgiázva felütjük a fotóalbumot, s végigtekintve rajta el-elidőzünk egy-egy képen, felidézve a hozzá fűződő emlékeket, életeseményeket.
A mű tehát egy életutat jár be, azonban a várakozásokkal, feltételezésekkel ellentétben nem egy egész életet követ végig, sőt, még egy emberöltőnél is kevesebbet. Egészen pontosan, a főszereplő fiút születése pillanatától középiskolás koráig kísérhetjük el lélekben, szellemben. Amit még tudni érdemes róla, hogy vidéken él – ami a tősgyökeres városiak számára ismeretlen „terepnek” számít, így máris még érdekesebbé válik a mű, hiszen betekintést nyerhetnek egy relatíve szokatlan életvitelbe-, stílusba, felvonultatva a falusi miliő minden egyes jellegzetes vonását, helyszínét szereplőjét.
Mindez csupán a felszín, avagy ha úgy tetszik, a csomagolás. Mely egyébként stílszerűen egyszerű – s pont ezért nagyszerű. Ha egy kor, ország, világ helyzetét érzékletes megragadása a cél, arra a lehető legjobb választás az alacsonyabb társadalmi réteg élete. Az úgymond „slusszpoén” ebben pedig a hozzáállásuk, hogy a szomorúságot, a sokszor nehéz körülményeket, helyzeteket humorral, játékkal, játékossággal próbálják oldani, átvészelni – úgy, hogy közben szembesülnek érzéseikkel, illetve vágyaik és valóságuk közötti szakadékkal.
S hogy miről is szólnak a novellák? Mindennapi, ám – ahogyan az már sejthető – közel sem szívderítő dolgokról. Miközben pedig tanúi lehetünk egy ember növekedésének, személyiségfejlődésének, szemlélet-kialakulásának- és változásának, illetve a családján belüli viszonyok átrendeződésének, ami természetes és elkerülhetetlen.
S végül négy darab személyes vallomást is olvashatunk, az immáron felnőtté vált szereplőktől, akik reflektálnak gyerekkorukra, más megvilágításba helyezve a novellákat az olvasóban ezáltal. Melyek egyúttal meg is elevenítik az ország – sanyarúsággal teli – sorsát az azóta eltelt évek alatt. Szinte adja magát a kérdés: vajon mennyiben teljesül a mondás, hogy mindenki a maga sorsa kovácsa?
Fajsúlyos, komoly témák ezek; a nyár beköszöntével nem strandra való olvasmány tehát a Napra jutni, hanem sokkal inkább a könyvespolc egy állandó kibérelt helyére, hiszen egy garantáltan nyomot hagyó, szemléletformáló műről van szó. Az mindenesetre biztos, hogy minket meggyőzött.
