Bagossy László rendező és alkotói csapata egy futballstadion lelátójára adaptálta a Hamlet cselekményét, ahol Dánia népét a szurkolók jelenítik meg. Kár, hogy egy az metafora, bár sokunknak érthető, nincs jobban kibontva – a Hamlet ugyanis lehetőséget adna rá. Az Örkény Színház legújabb bemutatója azonban mégis érthető és értékes, mely nem csak a lehetőségek végtelen tárházát tartogató darab, de az alkotók és színészek érdeme is.
Erős nyitókép: Claudius, az új király öltönyben-nyakkendőben tart beszédet, miközben olcsó rigmusokat 
skandáló szurkolók veszik körül. Helsingörben van a stadion, de érezhető, hogy máshol is lehetne – akár Felcsúton vagy a többi, milliárdokért épülő új magyar stadioncsodában is. Meglehetősen direkt és véleményformáló(nak tűnő?) utalás; kár, hogy később mégsem használják ki az ebben rejlő lehetőségeket. Bagossy László Hamletje mégis tartalmas és érdekes előadás.
Talán nem a Hamlet William Shakespeare legsikerültebb drámája, népszerűségét és mindmáig tartó sikerét azonban méltán érte el. Ezeket elsősorban annak köszönheti, hogy a dán herceget körülvevő emberi viszonyrendszereknek és környezeti vonásoknak annyi dimenziója van, melyet mind a mai napig könnyű érvényes tartalommal felruházni. Bagossy Hamletje érzésünk szerint ezek közül a főhőst körülvevő többrétegű árulást és az önmagunkkal való küzdelmet emeli elsősorban ki.
Ehhez azonban kell egy Hamlet is, ami Polgár Csaba kiváló színészi játékának köszönhetően teljesül. A színház fiatal művésze már nem először bizonyítja, hogy méltán tartják őt generációja egyik legtehetségesebb színészének – ezúttal is akkor és annyira ripacs az őrültet játszó Hamlet bőrébe bújva, amennyire kell; szóló-, azaz a nézőkkel közös jeleneteiben pedig némi humorral és kellő melankóliával ábrázolja azt a karaktert, amelyet egyébként főleg a ma emberének elég nehéz megértenie.
Polgár játékához pedig partnerek a mellékszereplők is. Bár Für Anikó Gertrúdjával kapcsolatban eléggé kettős érzéseink voltak, valamint Kókai Tünde Ophelia-szerepértelmezését (mely leginkább egy olvasópróbához hasonlított) is szívesen kihagytuk volna, élmény volt nézni Znamenák István önmagában kicsit kételkedő, de előre menekülő gazember-Claudiusát, valamint Csuja Imre simulékony, ideális tanácsadóként megjelenő Poloniusát. Patkós Márton Laertese és Novkov Máté Horatiója szintén megfelelő, Vajda Milán és Ficza István pedig jól élnek Hamlet régi barátainak megnövekedett és megerősödött szerepeinek többletlehetőségeivel; sőt ezúttal még Ficza tipikus túljátszása is illik a képbe. Gálffi László és Pogány Judit hozzák a kötelezőt színészekként (Gálffi Hamlet apjának szellemeként is), sírásó-közjátékuk pedig akkor is az előadás egyik legemlékezetesebb része, ha egyébként maga a jelenet meglehetősen kizökkentő hatással bír.
Nem titok, hogy szeretem a direkt módon politikai színházat, így kissé csalódásként ért az, hogy az erős kezdés után mégsem a Hamlet történetének társadalmi jelentősége került az előadás fókuszpontjába annak ellenére, hogy a futballszurkolós kezdés, valamint Hamlet barátainak korrupt mivolta azért lehetőséget adott volna rá. A zárókép (a külföldi Fortinbras megérkezése, és a hullahegyekről döbbent csodálkozás közepette okostelefonnal készített fotói), valamint a néhány aktualitás-hangzású kiszólás (például az alkotmányról vagy a független társulatokról) azért kompenzálta az ilyen jellegű igényeimet.
Az Örkény Hamletje, bár talán nem az évad legerősebb bemutatója a színháznak, jól illeszkedik Zsótér Sándor, az emberi alkalmazkodásról és tartásról szóló Meggyeskertje, valamint Mohácsi János, az emberi kisstílűséget fókuszba helyező A képzelt betegének sorába. A Hamlet e feldolgozása ugyanis elsősorban talán az emberi kapzsiságról szól, mely sajnos vagy nem sajnos, de mindenképp tényszerűen, szintén aktuális kérdés.
Dicsuk Dániel
Fotók: Gordon Eszter
