Jonathan Stroud a jól ismert Bartimeaus-trilógia után új – de azért nem ismeretlen – vizekre evezett. A sikító lépcső esetében a természetfölöttit és misztikumot megtartva, most is sarkalatos pontjai a szellemek a történetnek, azonban kicsit más szemszögből: az emberek nagyon is tudnak létezésükről, s irtásukra más külön üzletág épült. Ahogyan a Szellemirtókban is, hibázni itt is lehet – s ekkor már nemcsak a szellemek jelentik a legnagyobb gondot: főhősünknek nemcsak saját bőrét kell megmentenie.
Az angoloknak nem fenékig tejfel az életük: már fél évszázada nem tudnak szabadulni a kísértetjárástól. Az ijedelem még hagyján, de a szellemek rendre gondot, galibát okoznak. Ezek elhárítására-megelőzésére, valamint a bűntények és halálesetek felderítésére ügynökségek alakultak. Ám nem mindenki űzheti ezt a hivatást, ugyanis a fiatalságon és jó adag bátorságon kívül szükség van képzettségre és a szellemek érzékelésének képességére. A fentebb említett ügynökségek közül egyhez a tehetségesnek ígérkező Lucy Carlyle is csatlakozik, nagy reményekkel. Bele is nyúl a tutiba (ahogyan az ilyenkor lenni szokott): kifogja Londonban a legbénább, legkisebb (már-már rom)társaságot, a Lockwood és Társát – talán a főnök, Anthony karizmája és lábról levevős mosolya eltereli a figyelmet, ha elfeledtetni nem is tudja.
Említettük, hogy nem a szakma éllovasairól van szó. Nos, ezúttal is pechesek lesznek: visszafordíthatatlanul elszúrnak egy megbízást, ami miatt az ügynökség léte forog kockán. Menekvés szerencsére mindig van – amely nem lesz egyszerű menet: túlélni egy éjszakát a főváros legnagyobb kísértettanyáján. Mindezekből látható, hogy A sikító lépcső esete tehát, ha nem is vérfrissítés, de mindenképpen újdonság a szerzőtől, hogy elkanyarodott a tisztán mágikus világtól. Az egyszerre detektív-és kísértetregény nem kevés izgalommal és borzongással szolgál az olvasónak. Ez a párosítás természetesen nem ismeretlen, azonban a Stroud által belecsempészett részletek (mint például a szellemirtás metódusa) mindenképpen érdekessé teszik a történetet; és noha nem fogjuk tövi lerágni a körmünket olvasás közben, meglepetéseket azért tartogat a cselekmény.
Egy baj van a szerző sorozatindító kötetével: mintha nem tudta volna belőni a célközönséget. A szereplők életkora, valamint a sztori komolytalannak ható pontjai-vonásai miatt ifjúsági regény érzetét kelti, azonban érezni, hogy több potenciál van benne – talán a folytatásban elmozdul a felnőtt(es)ebb irányba. Sajnos a világfelépítés nem ütötte meg a nevét méltán híressé tevő Bartimaeus-sorozat szintjét, mert így ahhoz képest A sikító lépcső esete kevésbé következetes és logikus.
Mindezektől eltekintve, Stroud új könyve alapvetően élvezhető olvasmány, a humor és a vicces szituációk sem mellőzöttek. Így a szerző rajongóinak és a kísértethistória kedvelőinek bizonyára el fogja nyerni a tetszését a regény. Azonban vigyázat: a mellékhatásként jelentkezhet akut hátborzongás és hideglelés, elvétve pedig álmatlanság.
