Vegyes érzésekkel fogtam a kezembe Dan Simmons scifi-kötetét, az Endymion felemelkedését a kezembe, hiszen a sorozat idén év elején megjelent előző tagja, az Endymion nem nyűgözött le. Utóbb tudtam azonban meg, hogy nem azzal kellett volna kezdenem – a pótlásokra még nem volt teljes egészében időm –, és mindent figyelembe véve a tetralógia zárókötete, az Endymion felemelkedése valóban kiemelkedő, a műfaji jellegzetességeket nagyon intelligens módon kezelő regény lett. Sőt, többször még meg is lepett.
A négyrészes sorozat – mely igazából inkább két kétrészesre bontható – zárásaként, ahogy azt korábban is sejtettük, Simmons nagyot akart dobni, és ez sikerült is neki. Nem csak a terjedelem, hanem a minőség szempontjából is, jelzésértékű, hogy az űrbeli keresztes háborúk miatti szkepticizmusomat is nagyon hamar le tudta győzni, és utána már nem a percek repültek, hanem az oldalak.
Úgyhogy, ebből következően kezdjük is mindjárt a negatívumokkal: azaz igazából csak egy van belőlük. Továbbra sem tudtam kibékülni Simmons szimbolikájával, ugyanis nekem az a kulturális keverék, melyet ő alkalmaz (azaz öntsünk egybe minden ókori és középkori, keleti és nyugati, szakrális és profán motívumot, majd ehhez keverjünk hozzá némi futurisztikus tartalmat), továbbra is sok és még a fokozott művészeti érdeklődésem ellenére is gyakran tűnik logikátlannak. Mostanra azonban, ha meg nem is szerettem, de elfogadtam, és ezen túllendülve az Enydmion felemelkedése tényleg élvezetes olvasóélményt biztosított a számomra.
Számomra talán az volt a legkülönösebb, hogy Simmons meghökkentően földi jellegű társadalmat adaptál az űrbe: ebből is látható, a technológiai és a tudományos fejlődés nem jár együtt az emberi gondolkodás fejlődésével. Ugyanazok a konfliktusok merülnek fel, mint amelyek a múltunk során felmerültek. (Ráadásul ilyen szinten még érthető is a mitológiai utalások változatossága is.)
A rövidebb terjedelmű scifiknek – így az általam nagyon szeretett, A vének háborújának és folytatásainak is – az a fő gondjuk, hogy miként vázolják fel a konkrét cselekmény mellett a hátteret, a világot is. (Az más kérdés, hogy Scalzi ezt pont remekül megoldotta, de a legtöbb regény vérzik emiatt.) Simmons hat-nyolcszáz oldalas műveiben azonban bőven marad hely arra, hogy bemutatásra kerüljenek a különböző bolygók, csoportok, szervezetek, és ne csak a konkrét egyének. És ha ezt a szerző jól csinálja, akkor ez rendkívül magával ragadó tud lenni – Simmons pedig jól csinálja, így a sorozat szinte eposzi mértékkel repít minket az űrbe és a jövőbe.
Végezetül pedig, ami a gigantikus történet mellett még dicséretre méltó, és most veszek egy hatalmas levegőt, mielőtt ezt leírom: az a szerelmi szál. Elsőre végtelenül klisésnek tűnik, és gyakorlatilag másodiknak is, de – spoiler nélkül – az kijelenthető, hogy fontos eszköz ahhoz, hogy egy egyébként messiásnak kikiáltott fiatal lánynak és nőnek magánélete, emberi gondja és önálló, a társadalomtól és a közjótól független ügyei is vannak. Sokszor ez a legnehezebb, de Simmons, még ha kissé banálisan is, de remekül megoldotta. És most már sajnálom, hogy vége.
