Szász János, a méltán országosan ismertté vált A Nagy füzet című film rendezője legutóbb a Pesti Színházban bemutatott Sütő András Az álomkommandó című darabjának színpadra állításával igazolta, hogy nagyon érti és érzi azt a kort, melyben mind a film, mind az előadás játszódik. Rendezésének legjelentősebb erénye az, hogy egyáltalán nem provokatív, nem túlzó, nem meghökkentő – hanem a maga nyers, realista őszinteségével hat a közönségre. Ráadásul ebben a Vígszínház társulata is partner.
Sütő András története dramaturgiailag igazából egyszerre két darab, hisz egy romániai, a Ceausescu-diktatúrát túlélni próbáló színtársulat mindennapjaiba pillanthatunk bele, akik éppen egy, az auschwitzi haláltáborban játszódó új darab bemutatójára készülnek, melyet a társulat tehetséges, egyébként a tábort túlélő zsidó író-rendezője jegyez. És az új darab a való életben is megelevenedik: míg a rendező és az igazgató a darabban táborlakóként és Dr. Mengeleként harcol egymással (nem éppen egyenlő feltételekkel), a való életben a rendező rendszerellenességgel vádolt fia feje felett csapnak össze a vörös hullámok…
Szász János rendező egy, a darab kapcsán adott interjújában elmondta, hogy nem akart modern, aktuális utalásokkal tűzdelt előadást színpadra állítani, hisz úgy vélte, hogy mindaz a mondanivaló, melyet ő érzékeltetni akar, önmagában is kellően intenzíven fog utat törni magának. És valóban: Az álomkommandó anélkül is brutálisan érthető, hogy az alkotói csapat semmilyen színtéren nem helyezte a „mába” a darabot. Továbbmegyek, nem csak érthető, de aktuális is, hisz bár mind Auschwitz, mind Ceausescu keménydiktatúrája a múlté, az emberség, a túlélésért való küzdelem, az e kettő között kötelezően megkötendő kompromisszumok mind ma is ugyanolyan alapvető kérdések, mint az ábrázolt korszakokban voltak.
Az pedig csak ráerősít erre a hatásra, hogy a témakör a darabban faji és ideológiai alapokon nyugszik, és nem is csak amiatt, mert esetleg mind a mai napig nincs bátorságunk szembenézni a saját múltunkkal. Fontosabb vonzat az, hogy ezzel kapcsolatban folyamatosan bennünk lehet az az érzés, hogy fordulhat még úgy a történelem vaskereke, hogy mi is állhatunk az üldözöttek oldalán – és ha így alakul, talán mi sem tudunk mást tenni, mint pusztán időnyerés céljából a térde elé borulni leendő hóhérunknak. Azért ez tényleg ijesztő, nem?
Épp emiatt nincs is jelentősége annak, hogy a történet melyik síkja kerül épp a szemünk elé: a román és az auschwitzi vonal kellően jól simul egymásba, és bár a világos rendezésnek köszönhetően folyamatosan világos, hogy éppen „hol” járunk, joggal érezhetjük úgy, hogy ennek nincs túl nagy jelentősége. A helyzet, az élet, ha relativizáljuk, akkor mindkét helyen hasonló – ezt remekül érezteti Szász János rendezése.
A színészi játék is ennek megfelelő: hisz bár a két főszereplő, a rendezőt kiválóan alakító Fesztbaum Béla és a színházigazgatót megformáló Hegedűs D. Géza két szerepet játszik, azok meglehetősen hasonlítanak egymásra: részint a hatalom által a kétségbeesésig gyötört intellektuális üldözöttet, részint pedig a hatalom oldalán álló karrierista érdekembert láthatjuk mindkét színben. Az más kérdés, hogy Hegedűs D. Géza Dr. Mengeléjének (bocsánat, Dr. M-jének, a darabban így hívják) van egy különösen brutális és kéjenc oldala is, de ez a már fentebb említett brutalitáshoz szükséges és indokolt.
Éppúgy, mint Tornyi Ildikó vetkőzése. Igen: ez úton is üzenem a prűdebb olvasóknak, az erkölcsrendészetnek és a tisztességes, léleknemesítő, magasztos színházat előnyben részesítőknek, hogy Az álomkommandó az utóbbi idők egyik legjobb példája a helyénvaló színpadi meztelenségnek, mind közvetlen, mind közvetett értelemben. Tornyi Ildikó játéka ráadásul ettől függetlenül is magáért beszél – éppúgy, ahogy a kisebb szerepekben is kiemelkedő Lukács Sándoré, Tahi Tóth Lászlóé, Mihályfi Balázsé, azaz, mint ahogy azt a Vígszínház társulatától megszokhattuk, a többségé. Sőt, ezúttal még a sokszor – így a Mephisto vígszínházi változatában, a Jóembert keresünkben és más előadások során is – tapasztalt modoroskodásnak sincs nyoma sem.
Az álomkommandó felkavaró, brutális és elgondolkodtató: olyan, amilyennek egy színházi drámának lennie kell. És emberségből valamint lojalitásdilemmából annak ellenére is éles tükröt tart, hogy nincs tele laptoppal, mobiltelefonnal és extravagáns ruhával. Tanulság: jó színházat sokféleképpen lehet csinálni.
Dicsuk Dániel
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
