Nem értek egyet Vidnyánszky Attilával abban, hogy a provokációra épülő művészet a múlté, hisz úgy gondolom, hogy a komoly problémákra való figyelemfelhívásnak a szatíra, a gúny és az egyéb, olykor görbe tükröt tartó módszerek közé tartozik a provokáció is. Nem értek egyet Balázs Péterrel sem abban, hogy a darabot úgy kell eljátszani, ahogyan azt a szerző megírta. A színházat kedvelő, a színházra nyitott nézőként és kritikusként hiszek a művészi szabadságban (és persze a kritikusi szabadságban is), így meggyőződésem, hogy az alternatívnak nevezett független színházakra is nagy szükségünk van.
Ha azonban nem jó darabot csinálnak, arról viszont, a fentebbiek szellemében, őszintén leírom a véleményemet. Mint például most Mundruczó Kornél és Wéber Kata Demencia című darabjáról, ami, bár érteni vélem az eredeti szándékot, de tükörnek karcos, kórképnek átláthatatlan, dramaturgiailag rendezetlen, összességében pedig – és ezt kicsi fájó kimondani, hisz nem szeretek dobálózni a sommás egyszavas értékítéletekkel – öncélú.
A darab, mely az eutanáziával foglalkozó első részt követően Mundruczó öngyilkosság-trilógiájának második „felvonása”, leginkább a szövegkönyvnél lett elrontva, így sajnos nem tudunk maradéktalanul örülni az egyébként ötletes és „mundruczós” rendezői megoldásoknak. Biztos én vagyok túl konzervatív, de a karakterek legalább valamilyen mértékű kidolgozottságát nem csak Csehovtól, de a kortárs daraboktól is elvárom. Mondjuk a Demenciában nem feltétlenül, hisz egy ilyen betegség esetében indokolt a leépülés – az viszont nem, hogy hirtelen egyik-másik szereplő teljesen máshogy viselkedik, mint ahogy az első másfél órában.
A Demencia jó, sőt zseniális lehetett volna, ha a szerzők elsősorban a pszichiátriai betegséggel küzdők helyzetére, és a betegségek, a fogyatékosság, sőt az öregedés társadalmi megítélésének morális kérdéseire helyezi a hangsúlyt. Mundruczóék azonban inkább a közös öngyilkosság felé terelik az előadást, ami azonban inkább öngólnak számít. A mondanivaló és az alkotói stáb szempontjai természetesen érthetőek, de – szubjektív és szerény véleményem szerint – többet is ki lehetett volna ily módon hozni.
Meztelenségből azonban nem nagyon. Nem gondolom, hogy prűdnek számítok, de ez még nekem is sok volt (hiába, tényleg konzervatív vagyok ezek szerint). Mivel szinte mindenki levetkőzött, sőt Wéber Kata, amolyan bemelegítésként, percekig jól láthatóan meztelenül zuhanyozott, majd nekiállt öhm. orális örömökben részesíteni Nagy Ervint, így elsikkadt Monori Lili valóban jelentőségteljes vetkőzése az előadás végén, mely arra lett volna hivatott felhívni a figyelmet, hogy mennyire viszolygunk az öregedő emberek testétől. Egyébként hatásos volt, de addigra már nem nagyon okozott meglepetést…
A Demencia összességében inkább meghökkentő volt, mint figyelemfelkeltő, inkább öncélú, mint koherens, és inkább kaotikus, mint logikus. A színészek (elsősorban Nagy Ervin, Rába Roland és Tóth Orsi) játéka, valamint Mundruczó rendezésének ötletesebbik fele (a filmezés, a nyitott-zárt tér szimbolikus alkalmazása, és a közönséggel való hol erősebb, hol gyengébb közvetlen kapcsolat) azonban nem csak mentették a menthetőt, de tényleg a lehető legtöbbet ki is hozták belőle). És bár a fentebbi negatívumok számomra komoly tüskét jelentenek, azok, akik nálam nyitottak, alighanem pozitívabban fognak csalódni a darabban.
Januárban visszatér azonban négy alkalommal a már komoly hazai és nemzetközi elismerést kivívó Szégyen is, melyre, amellett, hogy magam is nagyon kíváncsi vagyok, látatlanban is bátran ajánlok minden, a színház ezen irányára nyitott érdeklődőnek.
Dicsuk Dániel
Fotó: Ágh Márton
