Manapság egymást érik az olyan hangzatos, meghökkenést vagy megrökönyödést kiváltó címekkel ellátott romantikus regények, amelyekben a nyomdafesték tűri a különféle módozatú, fokozatú és részletességű, kendőzetlenül papírra vetett erotikus tartalmakat. Némelyiket jóformán a statikus pornográfia gyűjtőnevet is rá lehetne aggatni, a bennük lévő egyik-másik mocskosabb, perverzebb, vulgárisabb jelenet és kifejezés után. Akadnak azonban (és szerencsére) az ebből a kategóriából bizonyos szempontból kilógó könyvek is. Például szolgál Samantha Young Dublin streetje, amelyben nem csupán a testi ösztönök állatias kielégítésé adja a történet gerincét.
A sorozat első része tömören összefoglalva egy angolhonban játszódó férfi és nő közti macskaegér-játék. Kicsit bővebben, Jocelyn Butler az emlékek és a sanyarú-szomorú múlt elől Amerikából egyenesen Edinburgh-ba költözik. Az előbbi mondat névutója hangsúlyos, ugyanis a lány sorozatosan keresztbe tesz magának azzal, hogy nem hajlandó feldolgozni egy tragikus eseményt, a lehető legjobban elzárkózik mindenkitől, és nem akar szembenézni önmagával és a problémáival. Mit ne mondjak, a kevés nála önfejűbb nőt hordhat a hátán a föld (és a szórakoztató irodalmi világ).
Jocelyn a jégkirálynői álarcnak azonban búcsút is inthet, miután albérletbe költözik, ugyanis reményeivel ellentétben nem hagyja hidegen lakótársnőjének bátyja – hiába, az ösztönök olyanok, akár a megszelídíthetetlen vadlovak. A dolgokat nehezíti, hogy előhozza Braden Carmichael skalpvadász-énjét: feltett szándéka, hogy lefekteti Jocelynt, és eleve hozzászokott, hogy övé a világ, bármit megkaphat. Jocelyn, aki egyáltalán nem akar komoly kapcsolatot, makacs ellenállása pedig csak olaj a tűzre. Aztán megszületik a megoldás egy alku formájában, amellyel mindketten jól járnak: csak szex és más semmi. Viszont az ezerarcú Braden részéről koránt sem fair play-ről van szó: vannak hátsó szándékai.
Mindig is gondban voltam, mikor „szürkés” könyvekről kellett véleményt alkotnom. Nem azzal van problémám, hogy a szexualitás áll egy regény középpontjában, hanem az, ahogyan azt (sokszor elég képtelenül-valótlanul) egyes írók elállatiasítják és közönségessé teszik, megfeledkezve arról, hogy az ember több a fizikai mivoltánál. (Persze, értem én, szeretünk mocskosabb dolgokról fantáziálni, gondolati síkon merészebbek is vagyunk. A nyomtatott könyveknek pedig megvan az az előnyük a filmekkel szemben, hogy bármikor elő lehet kapni, kevésbé kínos, még csak titkolózni-rejtőzködni sem kell, sőt, könyvvel a kézben akár egy intellektuális ember benyomása is kelthető a tömegközlekedésen.)
Minden ellenérzésemet félretéve, a Dublin streetben sikerült kellemesen csalódnom. Egyrészt, maga a történet jóval hihetőbb a műfajtársaknál. Joselyn múltja, valamint az amiatti be-és elzárkózása és félelmei mind-mind reálisak. A kitartó ostromkatona karaktere és motivációi is többnyire hitelesek; akár mi is belefuthatunk egy Bradenbe az utcán. Ami kicsit sántít valóságtartalmilag, az a kettejük közti megállapodás, ugyanakkor logikus megoldás a problémára.
Másik pozitívum a történettel kapcsolatban ért, ugyanis az nem üres, hanem van benne tartalom is. Jocelyn becserkészése csak a felszín, mögötte van a lényeg: a lány érzelmi-lelki sebezhetősége, kiszolgáltatottsága. (Ugyanakkor nem helyeslem Don Juanunk viselkedését, szándékait, de ez már más, nem ide tartozó kérdés.) Sok női olvasó képes ezért azonosulni Jocelynnel, hiszen ki ne tapasztalná meg ezeket legalább egyszer az életében.
Megéri tehát elolvasni Samantha Young legújabb regényét. A műfaj rajongóinak és az idegenkedők számára ugyanabból az okból kifolyólag: mert a Dublin street többet hoz a megszokottnál. Ismert elemekkel operálva, a kerettörténet nem nyújt újdonságot, viszont összességében azok legalább valóságosabbak, és végre nemcsak a testé a főszerep. Végül, a meglepetést lelövendő és az esetleges csalódásokat elkerülendő: az utolsó lappal kénytelen lesz az olvasó búcsút venni a Jocelyn-Braden alkotta duótól, ugyanis a sorozat következő része egy másik párról, kapcsolatról fog szólni.
