Továbbra is töretlen a nyugati stílusú modern krimik és thrillerek népszerűsége, így nem meglepő, hogy rengeteg ilyen jellegű könyv jelenik meg. A sorozat filmszerű borítójával és színes lapjaival már kifejezetten branddé vált a szórakoztató irodalom ezen irányainak rajongói körében. Vince Flynn Mindhalálig című akciótörténete (nem igazán krimi, nem is igazán thriller, és mégis mindkettő) egy a sok közül – de mégis több annál. Úgyhogy lássuk is, miért.
A szerző már ismerté és népszerűvé vált korábbi regényeivel – melyekre annyit tudnék példaként hozni, hogy fölösleges is elkezdenem sorolni –, elsősorban kultikus főhősének, Mitch Rappnek köszönhetően. Rapp szöges ellentéte Lee Child Jack Reacherének, egyben mégis hasonlítanak: mindketten eszményi amerikai hősök. A Mindhalálig (nem összetévesztendő Patrick Robinson tengeralattjárós sorozatának zárókötetével) sok tekintetben tipikus Flynn-regény, így Rapp, nem meglepő módon, szokásosan remekül, szinte gépezetként működik
A történet szerint a CIA afganisztáni titkosszolgálatának vezetőjét elrabolják, négy testőrét pedig, ahogy ez arrafelé szokás, hidegvérrel kivégzik. A már említett, híres Mitch Rapp pedig, aki ezúttal még csak egy fiatal, de annál tehetségesebb CIA-ügynök, arra a következtetésre jut, hogy a baljóslatú fordulatok ezzel még nem értek véget. Amikor egyértelművé válik számára, hogy meg akarják ölni, a gyanúja beigazolódni látszik…
Ahogy az Flynn-nél lenni szokott, a szövevényes ügybe hamar belebonyolódik az FBI és természetesen az amerikai kormányzat is, sőt ezúttal az erős külföldi vonal miatt még a Külügy is, szóval ismét beleláthatunk Flynn alternatív Washingtonjának politikai működésébe is – éppúgy, mint ahogy az már számos korábbi regényben is előfordult. Flynn, már csak Rapp miatt is, persze érezhetően a CIA pártján áll, de azért, még ha csak fikcióról van is szó, igyekszik objektív maradni.
Flynn regényeit rendszerint jellemzi ez a kettősség: egyrészt a jól kidolgozott akciójelenetek (elsősorban Rapp vezetésével), melyben többnyire különböző terroristacsoportokat kell likvidálni. Másrészt pedig a politikai játszmák leírása, ahol pedig általában Irene Kennedy CIA-igazgatónak szurkolhatunk, hogy sikerüljön fedeznie fékezhetetlen ügynökét, és túlkapásai miatt megvédeni őt a kirúgástól, felelősségre vonástól, stb., azzal, hogy meggyőzi a politikusokat: Rapp kizárólag csak az Egyesült Államok érdekeit nézi – talán jobban is, mint a politikusok.
Ezzel persze semmilyen áthallást nem akartunk elkövetni a mostani, egymással civakodó politikusok miatti államcsőd-helyzettel kapcsolatban – sőt vitathatatlan az is, hogy Flynn maga sem akar objektív lenni. (Más kérdés, hogy egy liberálisabb, humanistább szerző aligha tudna ilyen pörgős akciókönyvet írni. Az ilyen jellegű szubjektivitás nem csupán nem baj, hisz a művészi-alkotói szabadság része, de minket sem szabad, hogy zavarjon – csak kezeljük helyén a dolgokat.
