Az Engelsfors-trilógia első köteténél is elfogott már a deja vu érzés, de akkor még nem tudtam rájönni az okára. A Tűz olvasása során viszont végre világossá vált számomra, mire emlékeztet Sara B. Elfgren és Mats Strandberg regénye: egy általam igencsak kedvelt tévésorozatra, valamint egy mangára (japán képregénysorozat). Ezzel elkerülhetetlenül be is lopta magát a szívembe a történet, minek után még nagyobb lendülettel vetettem magam a könyvlapok közé. Így természetszerűleg nagyobb elvárásokat is támasztottam a sorozat második részével szemben, de szerencsére nem ért csalódás, sőt…
A sorozat második részének története szerint a nyári szünidő végéhez érve megkezdik a lányok a gimnázium második osztályát – de sajnos nem teljes létszámban két társuk korábbi tragikus elvesztéséből adódóan. Kiválasztottságuk felszínre kerülése óta életük nem folyhat többé nyugodt mederben, ami miatt számukra a szünidő sem a gondtalan pihenésről és szórakozásról szólt. Ehelyett az időt aggódva-rettegve a gonosz elleni felkészüléssel és védekezéssel töltötték.
Csakhogy erőfeszítésük, mint később kiderül, korántsem elég, mert a gonosz ott és akkor szokott lecsapni, ahol és amikor a legkevésbé számítanak rá. Miközben az Engelsfors városát behálózó rejtély szövedéke sűrűbbé és sűrűbbé válik, a lányok útjába gördülő akadályok száma és súlya egyre csak nő: megmagyarázhatatlan erdőpusztulás, egy Stockholmba költöző új lakó, a Tanács felelősségre vonási kísérlete Anna Karin bűneiért, és egy új, a várost bűvöletbe ejtő szektajellegű szervezet.
A szerzők eléggé érzékletesen festik meg az északra jellemző hangulatot – nem is nagyon lehet mást tenni, mint hidegrázást kapni az izgalomtól olvasás közben, annak ellenére, hogy A Tűzben a történet kezdetekor, mivelhogy az ősz még lustán várat magára, a hőmérő higanyszála nem kicsit kúszik magasra.
A cselekményben nem kevés kanyart helyeztek el, amelyek között egyik-másik olyan éles és váratlan, hogy a szédülettől-szédüléstől és döbbenettől gyakorlatilag percekig fel sem lehet fogni, mi is történt pontosan. És legyen bármennyire is morbid a következő kijelentés, legalább olyan örvendetes is, ha nem jobban: végre valahára nincsenek hihetetlen, csodaszámba menő megmenekülések a halál torkából. Hatalmas pluszpont jár az íróknak emiatt.
Akármennyire is unott, elcsépelt már a tiniknek (és az esetleg későn érő fiatal felnőtteknek) írt, különféle – például szerelmi-erotikus – tartalmakkal fűszerezett fantasy, a svéd Elfgren és Strandberg mégis ki tudott valami mást, újszerűt hozni ebből a már-már agyonrágott műfajból. Szóval, melegen ajánlott a trilógia nagy-és kistestvére is. Aki pedig esetleg nehezen viseli a mostani hideg és szeles őszi időjárást, az ne A Tűztől várjon melegedést, bármennyire is ezt sugallja a címe.
