Néhány krimi, thriller és romantikus lányregény jelentette pihenő után lelkileg feltöltődve éreztem magam ahhoz, hogy nekifogjak George R. R. Martin legendás regényciklusának ötödik kötetéhez, mely a Sárkányok tánca címet kapta. További röpke ezeregyszáz oldal után megint úgy érzem, hogy most valami mást kell olvasnom – de, hasonlóan a többi részhez, ezúttal is megérte átrágni magam a tömény mocskon, véren és erőszakon.
Sokszor hasonlítják Martint Tolkienhez, a műfaj örök királyához hasonlítják, ami egyrészt teljesen érthető, hisz a két regénysorozat (A gyűrűk ura és a Trónok harca) alapjellege és leíró stílusa meglehetősen hasonló, ám megítélésünk szerint fontosabbak a köztük lévő markáns különbségek. Amelyek, ugyan elsőre meglepően hangzik, azért bőven szép számmal akadnak még akkor is, ha, mint említettük, ha számos esztétikai vonás, valamint az egyes regények terjedelmei is hasonlóak.
A különbségek azonban sokkal fontosabbak. Tolkien hihetetlen precizitással, gondolom, rengeteg befektetett energiával felépített egy világot, legendás fajokkal és területekkel, megalkotta annak történelmét, megteremtette a főbb és a mellékkarakterek sorsait, majd mindebből faragott egy középkori hőstörténetet, melyben vannak jók és rosszak, hősök és antihősök, diadalok és bukások (nyilván itt sem minden fekete-fehér, de azért jól és könnyen behatárolható, hogy ki melyik oldalon áll.
Martin ezzel szemben felépített egy világot, azt lerajzolta egy A3-as papírlapra, majd miután végzett, azt összegyűrte, megtépkedte, leöntötte ragacsos vérszerű folyadékkal, megégette a sarkait, rálöttyintett némi fekete tintát – és még akadna elég sok hasonlat, de azokba most inkább nem mennék bele. Mindenesetre csak így történhetett, hogy a Trónok harca sorozat részei ilyen nyerssé, brutálissá és realisztikussá váltak.
Amit egyébként élmény olvasni. Igaz, hogy nehéz követni, igaz, hogy a gyomor- és elmeforgató részek elég szép számmal vannak jelen az oldalakon. Igaz az is, hogy csak nagyon kevés karakternek tudunk szurkolni, és azért róluk is kiderül ez meg az. És sajnos igaz az, hogy a Trónok harca már-már kegyetlenül életszerű néha. De talán éppen ezért volt, mint ahogy mondtam is, élmény olvasni.
A Sárkányok tánca ismét rákapcsolt, és azok, akik a Varjak lakomáját lassúnak találták, most ismét megtalálhatják a számításaikat. A politika helyett ismét előtérbe kerül a harc, márpedig ez mindig jól jön, amikor az olvasói figyelmet kell fokozni (Martin pedig, korábbi sikeres hollywoodi sorozatforgatókönyv-íróként ehhez alighanem nagyon is ért). Érezhető, hogy a Varjak lakomájának és a Sárkányok táncának egy regénynek kellett volna lennie, de külön is megállják a helyüket.
Ezzel mi is végeztünk a Trónok harca eddig megjelent köteteivel, és kíváncsian várjuk a folytatást, mely azonban, Martin tempóját és a könyvek terjedelmét ismerve, nem a közeljövőben érkezik. De sebaj: addig is legalább újra helyre tudjuk rázni a lelki egyensúlyunkat… De azért jöhetne már!
DicsukD
