Kedves Olvasó!
A minap értesültem róla, hogy nemrégiben konferenciát tartottak Budapesten a „hiperaktivitás tünet-együttesét” vizsgálandó. Az utóbbi években mind gyakrabban találkozom a különböző sajtóorgánumokban illetve a közvetlen környezetemben ezzel a furcsa gyerekmegbélyegző címkével. Mert milyen is az, akit „hiperaktívnak”jelölnek? A szótár szerint a hiper- előtag az utótag fokozottságát jelenti összetett szavakban. Az aktivitás szó cselekvőképességet, cselekvési kedvet, élénkséget jelent. Ez a kifejezés tehát azt akarja sugallni nekünk, hogy a hiperaktívként jellemzett gyermek túlságosan élénken viselkedik, nem tudja figyelmét tartósan egy dologra összpontosítani, izeg-mozog. Vagyis a mai olvasatban: „nehéz eset”. „Más”. Nem könnyű vele. És mivel erre a „tünet-együttesre” a legtürelmesebb pedagógusokon kívül senki sincs „felkészülve”, elképzelhető, hogy az ilyen viselkedési mintát mutató gyermek a szüleivel együtt előbb-utóbb egy orvosi rendelőben találja magát, ahol erős nyugtatókat írnak fel a számára, és ettől a perctől fogva „betegként” tartják nyilván!
Ez persze kényelmes. Ezzel a probléma egy csapásra megoldódni látszódik minden érintett számára: a gyermek lenyugszik, már nem izeg-mozog, már nem élénk, ettől kezdve „kezelhető”, jobban beleillik a rendszerbe – bár a bélyeg továbbra is ott ég a homlokán, hiszen ő attól még továbbra is „más” -, de a gond letudva.
Vagy mégsem?
Amennyiben a „kezelés” célja csak a gyermek „problémamentes” állapotának elérése volt, nos, rendben, hátradőlhetünk és moshatjuk kezeinket: lurkónk ettől kezdve kevesebb vizet zavar, hiszen szakszerűen lenyugtattuk, a többi már a megfelelő nyugtatószer/drog dolga. Legfeljebb lecseréljük egy másikra.
De mi van, ha szerető szülőként, felelős pedagógusként nem érjük be ennyivel?
Mi van, ha fontos a számunkra, hogy gyermekünk, tanítványunk felszabadult, élénk és gondolkodásra képes lény legyen, nem pedig egy begyógyszerezett, nyugodt gyerek?
Mi van akkor, ha nem pusztán a tüneteket akarjuk enyhíteni, hanem valódi megoldásra törekszünk?
Ha így van, ne csak nézzünk, lássunk is! Figyeljük meg például a következőket: mit csinál a „túlságosan élénk” gyermek, miközben tanulnia, figyelnie kéne órán? Dobol a kezével? Rugdos a lábával? Esetleg firkál? Olyan, mintha ott se lenne? Idétlenül vihorászik? Idegesen, hisztérikusan viselkedik? Uram bocsá’ a tankönyvét tépdesi?
Rendben, és most üssünk föl egy a gyermekeknek szóló tanulás-módszertani tankönyvet a tanulás akadályairól szóló fejezetet… – Ó, micsoda meglepetés: a könyv szerint a fenti tünetek mindegyike egyetlen okra, a meg nem értett szóra vezethető vissza! Arra, amikor valaki nem érti a környezetében látott-hallott dolgok jelentését! Talán előfordulhat, hogy a hiperaktív gyerekeknél az üres fej, a butaság érzéséből adódó válaszreakciókat figyelhetjük meg?
Esetleg ezt már Ön is megtapasztalta, amikor felnőtt fejjel próbált megérteni például egy tanulmányt vagy egy használati utasítást, és nem boldogult? Hogy ilyenkor esetleg ideges lett, csapkodott és káromkodott? Ugyanez történhet a gyerekekkel az iskolában, az óvodában és akár otthon is. Mielőtt benyugtatózná gyermekét, próbálja megtalálni, hogy miket nem ért a tananyagban, az iskolában, és egy szótár segítségével értesse meg vele! Csodákat tapasztalhat.
Szeretettel egy sokat megélt tanár-édesanyától
