A Frederika Bergmann sorozatot jegyző Kristina Ohlsson rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert általános és hazai viszonylatban is. Utóbbit mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a skandináv krimiket hazánkba importáló Animus Kiadó mindössze néhány hónappal a sorozat előző megjelent, és sikeressé vált tagja (Elnéímtva) után kevesebb mint fél évvel már útjára is bocsájtotta a sorban következő művet, mely az Őrangyalok címet viseli.
A történetbe olvasóként ott csatlakozhatunk bele, amikor Stockholm egyik elővárosánál két nejlonzsák kerül elő, amelyek, szépen elosztva egy, már korábban eltűnt egyetemista lány maradványait rejtik. Előfordul az ilyesmi – gondolhatnánk –, de hamarosan kiderül, hogy nem messze egy csontváz is nyugszik immár több évtizede, és a tudomány és intuíció eszközeivel felvértezett nyomozók rájönnek, hogy a két gyilkosság elkövetője vélhetően ugyanaz a személy.
Mint láthatjuk, a történet meglehetősen pikáns, és ezúttal nem csak a szokott hátborzongató bűncselekmények miatt (az Őrangyalok skandináv mércével mérve nem is számítanak annyira durvának – olvastam már sokkal „betegebb” regényt is). Míg ugyanis a közelmúltban elkövetett bűncselekmények esetében viszonylag könnyű kézzelfogható nyomokra bukkanni, az évtizedes esetek kapcsán nem csak a nyomok hűltek ki, de a tanúk és érintettek emlékei is megkoptak. Az Őrangyalok tehát a nyomozás lélektani szerepének erősödése miatt is változatosabb sok „rokonánál”:
Szinte minden skandináv krimi kapcsán kiemelhető vonás az, hogy a szerző a bűnöző(k) mellett a nyomozó(k) jellemére és mind a külvilággal, mind egymással való kapcsolataira is nagy hangsúlyt helyez. Nincs ez itt sem másképp, sőt több okból is különösen erős ez a jellemző. Egyrészt mert ezúttal, bár eltérő módon, de több szakember is „főszereplőként” nyomoz, másrészt pedig az is kiderül, hogy egyikük párja is erősen érintett lehet a bűncselekményben…
Azonban hogy valami negatívumot is megfogalmazzak – végső soron mégiscsak kritikus vagyok –, a szerző talán egy kicsit túlzásba vitte a változatos gyanúkeltő eszközök és szereplők történetbe vonását. Emiatt egy parányit mesterkéltség-érzetem támadt; olyan volt, mintha egy kamaradrámát olvasnék, nem pedig hús-vér krimit. Ez azonban véleményem szerint egyáltalán nem baj, például Agatha Christie legtöbb műve is nagyon színpadias, mégis imádom legtöbbjüket.
Tehát mint az az Őrangyalok példáján keresztül is jól látható, a még mindig nagyon fiatal Kristina Ohlsson (1979-ben született) rutinos krimiíró-rókákat megszégyenítő módon találja ki és tálalja fel a kegyetlenebbnél kegyetlenebb, szövevényesebbnél szövevényesebb bűncselekményeket, és azok fordulatos megoldásait. Bár a személyes műfajbeli kedvencem továbbra is Harry Hole atyja, a norvég Jo Nesbo maradt, az én saját (és ily módon meglehetősen szubjektív, de a kritikáim alapján indokolható) toplistámon az ifjú svéd írónő is dobogóssá lépett elő.
Mikor jön már a folytatás…?
