Az Elysium – Zárt világ az év egyik legjobb tudományos-fantasztikus filmje, melyet csak az innen-onnan összekapkodott Oblivion tud megközelíteni. Ez mind a két filmre szégyen, de a műfajra és Hollywoodra nézve még nagyobb. Ettől függetlenül az Elysium összességében nem rossz film, megvan benne minden, ami egy jó sci-fihez kell: azonban annál több nincs – és ezt mi sajnáljuk a legjobban.
A történet a huszonkettedik századi Földön játszódik, valamint azon a gigantikus űrállomáson, melyet a pusztulófélben lévő bolygóról kivándorolt gazdagok birtokolnak. Az előbbiben mindennaposak az utcai harcok, a gyógyszerhiány, a munkaerő-kizsákmányolás, az utóbbiban pedig mindenki mosolyog, klasszikus zenét hallgat, öltönyben jár, és ha beteg – akár leszakad a fél arca, akár végstádiumú leukémiás, csak be kell feküdnie egy gyógyágyba, és pár másodperc alatt jobb lesz, mint „új” korában volt.
Összességében még a Lopott idő sem volt ennyire demagóg – ám párhuzam a két film között, hogy bár mindkettő az egyébként tényleg súlyos és túlzó társadalmi egyenlőtlenségekre kívánta felhívni a figyelmet, egyik sem tartalmazott még csak nyomokban sem megoldási javaslatot (mindkettőben valamilyen ideáltpikus szocializmus alakulna ki, de hát azt már megpróbáltuk: nem működik).
A körítés persze rendben van úgy, ahogy kell. A zene korrekt és a történethez illő, a díszletek-jelmezek kellően hatásvadászok, a látvány pedig olykor kifejezetten szép (főleg IMAX-változatban, ahol nekünk volt szerencsénk megnézni), és igazából nem sok dologba tudunk belekötni. Az Elysium – Zárt világ korrekt sci-fi, azonban nem kimagasló: több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol.
Még egy eltérés (az általunk szintén nem túl kedvelt) Lopott időhöz képest: ott legalább a Justin Timberlake megformálta főhőst nem csak megértettük, de kedveltük is. Matt Damon karaktere nem váltja ki ezt belőlünk, hisz bár szegény és kizsákmányolt, az első perctől kompromisszumképtelennek és rugalmatlannak mutatkozik, ráadásul kiderül róla az is, hogy korábban autótolvaj volt. Alighanem út közben a forgatókönyvíró is észbekapott, így próbálta a főhős megítélését javítani néhány, a toleranciáról és a szeretetről szóló klisés mondattal, de ez nem sokat segített.
Az Elysiumnak igazából a karakterek a leggyengébb részei, melyek elképesztően sablonosak. Matt Damon személyében tehát látjuk a tipikus utcagyereket, Jodie Foster személyében a tipikus „fasiszta” politikust, de kisebb szerepekben feltűnik a tipikus brutálkommandós, a tipikus kompromisszumkereső politikus és a tipikus feltörekvő kisgengszter is. Mindegyik annyira de annyira sablonos, hogy úgy érezzük, hogy már számtalan alkalommal láttuk. És láttuk is.
DicsukD
