Úgy gondolom az alábbi, egy rendhagyó kritika lesz a Szegedi Szabadtéri Játékok keretein belül a Budapesti Operettszínház társulata által bemutatott (és a tervek szerint decembertől kőszínházban is látható) Elfújta a szélről, ugyanis nagyon nehéz mit értékelni. A zeneszerző nem nagyon szerzett zenét, a kreatív csapat nem volt kreatív, és bár a látványtervezés és a színészi teljesítmények majdnem kifogástalanok, ez ahelyett, hogy korrigálná, csak még erőteljesebben mutat rá a problémára – azaz arra, hogy igazából nincs darab.
A májusban bemutatott Ghosttal kapcsolatban az a meggyőződésem volt, hogy ennek nem szabadna musicalként léteznie – az a darab teljes mértékben meggyőzött. Hasonló érzésekkel és hasonló reményekkel ültem fel a még mindig lenyűgöző szegedi „lelátóra” is, ám a hatás ezúttal elmaradt. Gerard Presgurvic Elfújta a szél című musicalje nem rossz, egyszerűen csak erőtlen és érdektelen.
A problémák magánál az alapműnél kezdődnek. Margareth Mitchell regénye legalább annyira vitatható, mint amennyire magával ragadó és sikeres – példa erre a sokból a rabszolgaság legitimizálása, a jenkik állatiasítása és bűnözőként ábrázolása. Mitchell műve ráadásul olyan hosszú, hogy jelentős rövidítés nélkül nem színpadra állítható, a rövidítés pedig több esetben is a karakterek rovására megy: emlékeim szerint a darabból nem derülnek ki olyan, a szereplők jellemét, és így a történetet érdemben befolyásoló információk, hogy Ashley annyira gerinces, hogy nem volt hajlandó csalással megszökni, vagy hogy Rhett nem csak kurvázik, de blokádot is tör.
Az adaptációval pedig kicsit olyan érzésem van, mint amikor egy sikeres film csapnivaló második részét láthatjuk, hisz ami a Rómeó és Júliában működött és működik mind a mai napig, az több okból is utánozhatatlan. Egyrészt a Rómeó és Júlia eredetileg is egy színpadra szánt dráma, melyben a jelenetek és a történetrészek legfeljebb átsúlyozandók, de nem fűnyíróelvvel megkurtítandók. Másrészt a veronai szerelmesek drámája örök és mindig aktuális, az Elfújta a szél azonban annyira kultúrafüggő, hogy sokunk számára átérezhetetlen, és annyira korfüggő, hogy a modernizálása is kevésbé indokolt.
A zeneszerző azonban mindezt abszolút figyelmen kívül hagyta, és megcsinálta újra a Rómeó és Júliát. Tény, hogy vannak új dallamok, sőt ír zene is felcsendül, de a koncepció teljesen ugyanaz, csak itt még slágergyanús dalok sincsenek – ráadásul néhány motívum az unalomig ismétlődik… A rendezés és a koreográfia pedig bravúrosan utánozta Presgurvicet abban, hogy miként lopjanak a saját maguk Rómeó-változatából. Az első két jelenet egy az egyben a Verona és a Gondolj házasságra – még ha itt máshogy is hívjuk őket –, de ezeken kívül is több alkalommal éreztem úgy, mintha ezeket már láttam volna. A gyufát leginkább az a jelenet húzta ki, amikor Scarlet és Rhett házasságának elbeszéléséhez előkerült az Elisabeth-ből már jól ismert, villanó fényképezőgépes megoldás, erőteljes késztetést éreztem az idő előtti távozásra – végül csak az tartott vissza, hogy az éjszaka nagy részét amúgy is a Dóm tér melletti kultikus tejivóban töltöttem az első pesti vonatra várva, és ezt az időt nem akartam meghosszabbítani…
Azonban hogy a pozitívumokról is essen szó, mindenképp érdemes megemlíteni, hogy a díszletek nem túlzóak és hatékonyak, a jelmezek látványosak és megnyerőek, a (piro)technikai megoldások pedig pazarok. A látvány azonban önmagában kevés (mondjuk a Ghost nagyon jól működik így is), ha a fentebbi problémák erőteljesen fennállnak. Ráadásul még az operettszínházas mércével mérve kiválóan sikerült szereposztás sem menti meg a darabot – de erről legalább érdemes sokat beszélni.
Scarlett O’Hara szerepében Vágó Zsuzsi nagyon kellemes csalódás volt. Továbbra sem gondolom úgy, hogy ő a legjobb választás a karakterre, de játéka hatásos, éneke pedig nemes egyszerűséggel szép volt. A Miss Saigon sikere után újra bebizonyította, hogy remekül képes fiatal, komoly fejlődésen átmenő szerepek megformálására.
Partnereként, Rhett Butler bőrében az a Szabó P. Szilveszter vitte a hátán az egész előadást, aki már többször is bebizonyította, hogy ami a színművészetet illeti, a legprofibb tagja az Operettszínház társulatának (egyébként bármelyik prózai színházban is tökéletesen megállná a helyét). Ahogy már korábban is néhányszor, ezúttal is akadtak hangi megbicsaklások (főleg a második felvonásban), de az a különös – illetve az Ő szempontjából zseniális –, hogy ezen csak utólag gondolkodtam el, az előadás alatt annyira lekötött az, amit csinált, hogy eszemben sem volt ilyesmire figyelni.
Szintén abszolút pozitív volt Nádasi Veronika Mammy-alakítása (bár én még nem hallottam afroamerikai nőt ilyen magas hangon énekelni), Janza Kata prostituáltként ismét igazolta, hogy a sokoldalú karakterszerepek még mindig fekszenek neki, Szomor György színpadi jelenléte pedig továbbra is olyan erős, hogy még a Dóm tér is eltörpül mellette. Bármennyire is szerettem volna, Serbán Attila azonban nem nyerte el a tetszésemet (ez mondjuk részben a szerep hibája is, bár a színház vezetése helyében inkább a Ghostban vagy akár az Ördögölő Józsiásban kellett volna pihentetni azt a Kerényi Miklós Mátét, aki telitalálat lett volna rá.
Vannak olyan körülmények, amelyekben Ashley-t megformáló Veréb Tamás, és a Melanie-ként színpadra lépő Bíró Eszter választása jó döntésnek számítana, de ez semmiképp sem az a helyzet, amikor egymás partnerét játsszák. Tény, hogy a színpadi kor és a valós életkor nem fedi egymást, de a köztük lévő különbség mindenhogy túlzás. Ráadásul bár Veréb Tamás pedig az egyik legígéretesebb jövőbeli sztárjelölt, aki alakított már nagyot a Robin Hoodban is, ezúttal azonban nem a komoly, tiszteletreméltó, komplex világképű és határozott Ashleyt, hanem egy teszetosza tinédzsert láttam a színpadon.
A színészek azonban kapott anyagból dolgoznak, csodát még bravúrral sem tudnak tenni – sőt ilyen teljesítmények mellett fájdalmas elgondolkozni azon, hogy mit hoztak volna ki egy ennél jobb darabból. Kétségbeejtően hiányoznak a jó dalok (és a frappáns dalszövegek) – a második felvonásban rengeteg dráma lenne (halál, vetélés, halál, vetélés, halál – ebben a sorrendben), de mivel mindezt csak sablonzene kíséri, aligha csoda, hogy még a hatásos játék és ének mellett is inkább az járt a fejemben, hogy a szünetben elfogyasztott sós perec mellé miért nem vettem egy üveg sört is. Vagy akár valami töményebbet…
Az Elfújta a szél mindezek ellenére kétségtelenül sikeres lesz. Presgurvic, Operettszínház, Szabó P. Szilveszter, Janza Kata – ez a lista erre majdhogynem teljes garanciát jelent. Ahhoz azonban, hogy a kőszínházi előadás ne csak népszerű legyen, de jó is, érdemes lenne kicsit rövidíteni (csak nem úgy, mint anno a Szentivánéji álom esetében), újragondolni néhány dalszöveget, valamint illő másodszereposztást választani (plusz néhol átgondolni a mostanit). Ha ezek egy része teljesül, akkor a zárt térben kevésbé elvesző dallamokkal, valamint a még dominánsabb színészi játékkal együtt azért alighanem élvezhető terméket kapunk decemberben. Szeged pedig mostantól várhatja az I.K.30-at.
Dicsuk Dániel
