Elég egy szót kimondani, mely magába sűríti a borzalom, az erőszak. a szenvedés, a veszteség és a pusztulás összes el- és el nem képzelhető vonatkozását: háború. Az emberiség történelmében mindig is jelen volt, ma is vezető a napi hírek között, s természetesen léteznek „könnyedebb” változatai is, mikor nem feltétlenül folyik vér. Küzdhet ember az ember ellen, valamint ember a háború ellen – pacifista eszközökkel. Ezeknek számos formája létezik a kampányoktól kezdve a tiltakozásokig, sztrájkokig, de van, aki tollat ragad, s létrehoz egy műalkotást, mely elborzaszt, elgondolkodtat és figyelemért kiált.
Hét regény, számos novella és gyermek-ifjúsági könyv megírása után a már „civil veteránnak” mondható David Grossman legújabb, A világ végére című vaskos kötetével az utóbbi kategóriába tartozik. Pozitív értelemben véve. megjelenését követően azonnal nagy port kavart: az angol kiadást 2010-ben a National Book Critics Circle díjra jelölték, egy évvel később pedig egy brit kulturális lap odaítélte a Jewish Quarterly irodalmi díjat.
Egy háborús témájú regény két esetben lehet hiteles: a szerző vagy rendkívül alapos kutató, vagy pedig közvetlen-közvetett tapasztalataiból merít ihletet. A méltán híres izraeli író sajnos ezt az utóbbi tábort erősíti, ugyanis Grossman nemcsak származása révén kóstolhatott bele a közel-keleti háborúba, hanem sokkal személyesebben is: elvesztette fiát a harctéren. (Érdemes tudni, hogy a mű 2004-2007 között készült, míg fia a befejezés előtti évben halt meg.) Talán ez a tragédia is okozta, hogy nem cselekmény-, hanem inkább érzelemközpontú a regény, ráadásul az események a gyengébbiknek hitt nem szemszögéből kerülnek megvilágításra. Mégpedig kendőzetlenül, a maga pokoli kegyetlenségével.
A történet főszereplője egy Ora nevű egyedülálló asszony, aki hazavárja fiát az izraeli fronton eltöltött hároméves kötelező katonai szolgálatból. Az örömteli eseményt egy hátizsákos túrával tervezte megünnepelni Ofer társaságában. Csakhogy keserű meglepetésére a fiú úgy dönt, hogy önként visszatér a harctérre. Az édesanya menekülőre fogja nemcsak térben, hanem időben is: a valóság kegyetlen súlyát és a bizonytalanságot képtelen elviselni, s elindul nélküle – de nem egyedül, hanem Ofer apjával, Avrannal. Ketten nekivágnak Galileának, és ezzel egyben közös múltjuknak. Miközben róják a kilométereket, a vándorutat az Oferről való emlékezéssel töltik meg.
A Grossmanban keletkezett űr és fájdalom A világ végére könyvben manifesztálódott, miközben olyan értéket teremtett, ami által a szépirodalom valóban egy „égkővel” vált gazdagabbá. A szerző nemcsak önmagán és családján segít a gyászt feldolgozni, hanem azon túl magasztosabb erkölcsi célokat is szolgál: helyesen cselekedettől vezérelve, a világot egy jobb hellyé igyekszik tenni azáltal, hogy ráirányítja a figyelmet az előttünk zajló izraeli háborús konfliktusokra. Mindezt a hírközléstől eltérő médium segítségével, így nem rideg tényeket közöl, hanem tényleg emberközelivé teszi a problémát, helyzetet. Elsőre ez kicsinek is tűnhet emberi léptékkel mérve, pedig egyáltalán nem az. Ez az ő saját háborúellenes „keresztes hadjárata” – amely nagyra becsülendő és tiszteletre méltó.
Ez a háborús regény a szó minden értelmében véve súlyos: egyrészt a hosszát, másrészt a témáját, no meg persze a végeredményt (mely az író érdeme) tekintve – a (remélhetőleg) leendő olvasót pedig biztosíthatom afelől, hogy a terjedelem nem az írói tehetség hiányát vagy hozzá nem értést kendőzi el. Fontos, hogy egyáltalán nem könnyen emészthető olvasmányról van szó, így apránként, illetve elég időt rászánva érdemes olvasni a könyvet. A végére érve pedig valószínűleg majd sokunk számot vet véleményével, valamint átértékeli életét, helyzetét itt a békés és nyugodt Magyarországon, több ezer kilométeres távolságban a közel-keleti borzalmaktól
