Nemrég jelent meg hazánkban John Scalzi A vének háborúja sorozatának harmadik kötete, mely magyarul Az utolsó gyarmat címet kapta. Az Agave gondozásában megjelenő sci-fik egy olyan sajátos alaphelyzetből indultak, mely kétségtelenül sokakra gyakorolt hatást. És bár az első könyv meghökkentő varázsa egyszeri és megismételhetetlen volt, továbbra is kíváncsian követjük a sorozatot.
Nem tagadom, az alapötlet és –helyzet engem is annyira meghökkentett, hogy mosolyogva, örömmel fogadtam be a Scalzi által elképzelt űrvilágot, ahol korábbi földi nyugdíjasok, miután euforikus állapotba kerültek megfiatalított zöld testüktől, keményen háborúznak furábbnál furább űrlényekkel. Minden inkonzisztenciája és felületessége ellenére úgy éreztem magam A vének háborúja olvasása közben, mintha magam is a cselekmény részévé váltam volna – pedig huszonnégy éves vagyok! – és amikor véget ért a regény, azt éreztem, hogy még olvasnám tovább…
A szerző világa azonban önmagában is olyan különleges és érdekfeszítő volt, hogy nem feltétlenül lett volna szükséges még egy szerelmi szálat is beleszőni. A történet azonban ilyen irányba ment el, és sejthető volt, hogy ez a folytatásban is komoly szerepet fog kapni (egyébként Scalzi becsületére legyen mondva, megindokolja, hogy ez a vonal miért is különösen fontos).
Aztán megérkezett magyarul a Szellemhadtest, mely – bár hivatalosan a sorozat második kötete – nem közvetlen folytatása A vének háborújának, ugyanis részben új szálat vesz fel. Nem volt különösebben bajom ezzel a regénnyel sem, bár nem váltotta ki belőlem azt a pozitív hatást, mint amit elődje. Most azonban megérkezett a harmadik könyv, Az utolsó gyarmat, melyet azért is fogadtam nagy várakozással, mert a két előző regény „közös” folytatása.
A történet immár két előző kötet főszereplőinek újabb „nyugdíjaséveiben” játszódik. John Perry leszerelt, és eseménytelen veteránéveit Huckleberry távoli bolygóján tengeti, ahol a Gyarmati Szövetség falusi békebírójaként a telepesek tyúk- és kecskepereiben szolgáltat igazságot. A korábban a Különleges Erőknél szolgáló feleségével, Jane Sagannel él együtt, több hektáros tanyájukon földet művelnek, és büszkeségtől dagadó kebellel figyelik, hogyan cseperedik örökbefogadott lányuk, Zoë. A falusi idill nyolc évét azonban egy csapásra fenekestül felforgatja, amikor a Gyarmati Szövetség fejese kopogtat a portájukon – hiszen ki más oldhatná meg hatékonyabban a polgárháború felé sodródó űri-emberi krízist, mint Perry, a békebíró és az ellentmondást nem tűrő Sagan…?
Az utolsó gyarmatban ismét szembe találhatjuk magunkat különös csatákkal és karakterekkel, és ismét mosolyoghatunk egy sort a szívében idősebb, testében fiatalabb Perryn – és bár A vének háborúja meghökkentő hatása nem ismétlődik meg (a meglepetésfaktor már nyilván elszállt), ettől függetlenül egy korrekt sci-fit kaptunk, mely tényleg méltó folytatása az első könyvnek.
DicsukD
