Lars Kepler majdnem olyan rejtélyes író, mint amilyen alakok a bemutatott bűnözői – ennek ellenére, vagy talán éppen emiatt azonban az idegeket a pattanásig, sőt azon túl is feszítő skandináv típusú krimiket tud írni (a műfajról már korábban sokszor szóltunk). Mivel a Hipnotizőr nemrég újra reflektorfénybe került a sikeres filmváltozat kapcsán, így ideje górcső alá venni Kepler másik magyarul megjelent művét, A Paganini-szerződést is.
Ismét visszatér A hipnotizőr népszerű és vicces nevű nyomozója, Joona Linna, aki szokás szerint a megérzéseire hagyatkozik a cselekmény kusza szálainak, gordiuszi csomóinak kibogozása során. Persze azért nyomokat is keres, méghozzá alaposan – ez a műfaj mégse a spirituális megoldásokról szól –, és a Lars Kepler álnév alatt alkotó szerzőpáros ismét népszerű, sikeres és izgalmas krimit hozott össze.
Különösen azok számára, akik kedvelik a kissé pszichés, a nyomozás során pedig a végletekig részletes, analitikus gondolkodásmódú történeteket. A regénybeli nyomozó ugyanis szinte már ijesztő precizitással nyomoz a különböző morzsák után, mi pedig, ha nem is premierplánból, de közvetlen közelről lehetünk, na nem szem-, de gondolattanúi annak, ahogy az összetett megoldás nyomára jut.
Az ember ösztönösen fél az ismeretlentől – A hipnotizőrnek talán ez volt a legnagyobb és leghatásosabb ereje. Az agy rejtett zugai, a hipnózis és a tudattalan kiszolgáltatottság ugyanis olyan fegyverek és helyzetek, melyekkel szemben nem csak tehetetlenek vagyunk, de sokszor nem is tudunk róla, hogy veszélyben lennénk. A Paganini-szerződés másként félelmetes. Borzongató helyzetekből és történésekből itt sincs hiány, de ez a regény sokkal inkább klasszikus skandináv krimi, legalábbis olyan értelemben, hogy a tettek itt nem önmaguktól, hanem a körülmények miatt hátborzongatóak.
Bár nem tudom… Lehet, csak azért gondolom így, mert már számos skandináv krimit olvastam, és kezdek immunissá válni a teljesen őrült gyilkosságok részletes és plasztikus leírására és a teljesen irracionális elkövetők tetteire. Pedig egyébként szeretem a műfajt – különösen egyedül, éjszaka, egy kihalt, romos, vidéki házban –, és mint ilyen, A Paganini-szerződés nagyon élvezetes krimi volt. A durvábbik fajtából, ahogy Kepler(ék)től már megszokhattuk.
DicsukD
