Bizonyára akadnak olyanok, akik számára üde színfoltot jelentenek, ha a magyar szem számára szokatlan szerzőnevet pillanthat meg a polcokon – jó példa erre az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő svéd írók. Az irány most is észak, azonban közelebbi vizekre evezünk: a lengyel származású Ignacy Karpowicz Égiek és földiek című könyve idén jelent meg itthon.
Hazájában nagy sikert aratott: az egyik ottani hetilap 2010-ben neki ítélte meg a Paszport-díjat. Nem csoda, hiszen a regény témáját és alapkoncepcióját, szigorúan jó értelemben véve, „bicskanyitogatónak” is titulálhatnám. A cím – amely mivel egy éles ellentétet von fenn és lenn közé, ezért elég figyelemfelkeltő – könnyen a transzcendenciára vagy vallásságra, vallásra engedtet asszociálni. Nos, aki ugyanerre jut, nem lő bakot, ami a történetet illeti.
A cselekmény két szálon fut: meglepő módon az égben és a földön. A földi halandók szintjén az emberek élik a berögződött, rutinossá vált szürke hétköznapjainkat, s jövőjükhöz nemhogy nagy, de semmilyen reményt nem fűznek. Apátiában, tétlenségben, teljes kilátástalanságban senyvedve rég nem hisznek a „segíts magadon, és Isten is megsegít” elvben. Mindeközben párhuzamosan felettük is zajlik az élet. S hogy kik laknak ott? Mindenki, aki természet- vagy emberfelettinek számít: a görög és egyiptomi mitológia alakjai, valamint különféle vallások istenei. A rendkívül bizarr, ugyanakkor érdekes kompánia élete ebből kifolyólag jóval színesebb, de emellett meglepő módon az az emberekével nagyon hasonló problémákkal, zűrökkel árnyalt. A két történetfonál aztán később találkozik: a halhatatlanok egyszer csak fogják magukat, s bezárva a mennyek kapuját alászállnak a magasból. Az események érdekes fordulatot vesznek, s nem várt, akár megdöbbentőnek, meghökkentőnek is mondható befejezéssel zárulnak.
Az Égiek és földiek kellőképp súlyos – s ez nemcsak a tömegére értendő. A szerző, ha veszélyesnek nem is mondható, de mindazonáltal kényes vizekre evezett azáltal, hogy istenségek egész garmadáját vonultatja fel együtt. Ez már elég indok, hogy a könyv megossza az olvasóközönséget, a szókimondó, nyers, provokatív, bárdolatlan-kendőzetlen írói stílusról már nem is beszélve. Sőt, mivel az etikusság-erkölcsösség határait is átlépi, ezért lesznek, akik egyszerű polgárpukkasztásnak fogják tartani a könyvet. Pedig, ennél jóval többről és mélyebbre szántó célról van szó, ugyanis Karpowicz tükröt tart a lengyel társadalom elé, valamint keményen feltárja a korunkra jellemző modernitást, popkultúrát, és azok hatásait; valamint a felsőbb erőkben való hit szükségességét, illetve annak mindenható, világot összetartó erejét is feszegeti (ami a válsággal sújtott napjainkban rendkívül aktuális).
Mindezek alapos és koherens megértéséhez azért általános szintű műveltség szükséges, mert az író nem bánt csínján a különféle pszichológiai, filozófiai, vallási, történelmi, irodalmi utalásokkal. Mondanivalójának megemésztéséhez azért segítséget is nyújt: humoros, gunyoros, ironikus hangvétellel írta meg véleményét, meglátásait – hogy az igazságot könnyebb legyen elviselni. Végül, mindent egybevetve, kiknek ajánlott elolvasni a regényt? Véleményem szerint senki nem veszíthet semmit vele (sőt…!), mert egy igazán jó könyv gondolkodásra, véleményalkotásra, kérdésfeltevésre, konfrontációra késztet – az Égiek és földiek pedig pont ezt teszi.
Bártfai Eszter
