Még nem éri fel ugyan az íróasztalt, de a székre már felmászik, fölteszi a nagyapja szemüvegét és kinyitja a laptopot. Egyik keze az egéren a másik a billentyűzeten.
Mondja szakértelemmel: „számígépezek”. most nyomok egy „entejt”, nézd nagypapa, ott egy „májli”. Nézzük meg a mozdonyokat a yutun, látod ott a csaggignton. Mi persze azt sem tudjuk, merre mosolyogjunk, hogy a kétéves ne vegye zokon, mint nevetünk szakértelmén.
A kütyük láthatóan sokkal jobban érdeklik, mint bármilyen játék. Meglátja az íróasztalon a telefont, azonnal a nyomógombon van a keze és kommunikál: Szia Dédipapa, mikor jössz ide a Suzuval? Közli velem: nem vette föl, bistosan nincs otthon. Mivel válasz nem jön, ezért újabb hívás következik. Meglepődve hallgatom: Szia, majd bemutatkozik az Apukája nevében, és rendel: „Igen piddzzát kéjek, sok kecsappal.”
Nem győzünk csodálkozni. Azért még szívesen megnézi a „BABA tévét, de a reklámoknál, amikor azt mondom, hogy az egy Toyota, akkor kijavít: az Toyota logó. Kéri a „szuszzkujcsot”, és ott is megmutatja, látod Nagymama, logó. Valami riport kezdődik a tévében száguldó cirkuszról, s a kétéves odakapja tekintetét, majd közli,” Fettel vijágbajnok”. Az Én laptopomhoz nem nyúl, mondja, „ tudod, az a Nagymama munkaeszköze, nem szabad…”, majd huncutul megnyom egy gombot, s mosolyog a szeme, feltartja mutatóujját: Egyszej, csak egyszej kejj mennyomni!
Mi pedig csak ámulunk és bámulunk! Persze tudom, minden nagyszülő túloz egy kicsit, s azt meséli, hogy az Ő unokája csodagyerek, ami természetes is, hiszen nekünk ,mindig Ők lesznek a legek…
Nézem az okos szőke fejét, s azon gondolkodom, hogy mit kezd majd az óvónő, a pedagógus ezzel a generációval, ha odajutnak az iskolapadba. Mivel tudja lekötni a figyelmét annak a most kétévesnek, akinek nem gond a távirányító használata, a digitális fényképezőgép, a számítógép, az iphone, a hi-fi torony kapcsolgatása. Eszembe jut, hogy a nyolcvanas évek elején – még pedagógus voltam – nyugdíjhoz közeledő kolléganőm, a magnót sem tudta bekapcsolni az osztályteremben, s az már eszébe sem jutott, hogy filmvetítéssel színesítse az óráját. Maradt a tábla, és a kréta, és az audió – vizuális eszközök használatát meghagyta az ifjabb generációnak. / Mondjuk az is igaz, hogy nem volt ennyi analfabéta abban az időben, mint most, de ez már ez másik jegyzet témája lenne./
Friss az élmény, mert Ervin a héten nálunk van. Kishuga született, amit nagy természetességgel így konstatál. „Anyuci nemsokája hazajön a kórházból, és hozza a kistestvéjemet, aki eddig pocakjakó volt. Sokat fogok vele játszani, máj most nagyon szejetem…”
A XXI. század kétévese, azért szerencsére még a macijához bújik elalváskor, és nagyon szívesen hallgatja Weöres Sándor Bóbitáját is…
Orosz B.Erika
