Feleakkora területen terem ma borszőlő, mint a rendszerváltáskor, és hiába isznak Magyarországon egyre többen jót, az ágazat lehetőségei folyamatosan szűkülnek. Mindeközben tízmilliárdok mennek el a semmire. Drámai leltár az elmúlt húsz évről.
Magyarországon 2012-ben 1,5 millió hektó bor termett, az ország ugyanennyi bor importjára szorul – történelme során először.
Körülbelül 60 ezer hektár szőlőterületünk van.
Húszegynéhány éve egy budapesti borkereskedő és négy villányi borosgazda összefogásából – évtizedek után – megszülettek az első iható magyar borok.
Körülbelül 120 ezer hektár szőlőterületünk volt ekkoriban, az itthon évente elfogyasztott 3-4 millió hektó fölött jelentős exportbevétele volt az országnak a borból.
Lesajnáltuk az osztrákokat, akik épp csak túl a glykollal erősített borok nemzetközi skandalumán drákói szabályokkal próbáltak kievickélni a gödörből.
Az olajszőkítésben jó szolgálatot tett, korábban a szovjet harckocsik üzemanyagának tárolására szolgáló föld alatti üzemanyagtartályokban százezer hektó számra erjedt a régi, de a szovjet piacon is haszonnal felhasznált csigerreceptek szerint, szalmatörekből, műtrágyából, ízesítő borseprőből, tablettákból álló alkoholos ital.
A hegyközségeknél és a Hegyközségek Nemzeti Tanácsánál (HNT) másfél száz hegybíró ügyelt a rendre.
Hat évszázados tapasztalatú, regionális szőlészeti-borászati kutatóközpont működött az országban, de a kutatók még nem ébredtek rá, hogy a megváltozott struktúrájú és minőségi igényességű piac a korábbitól eltérő feladatokat ró rájuk.
Tucatnyi állami borászati felügyelő járta az országot.
A rend érdekében létrehoztak egy bonyolult, de hatékony rendszert, amellyel a hatóságok nyomon követhették a szőlőtől a fogyasztóig terjedő utat, és minimálisra szűkítették a visszaélések lehetőségét; fontos hatósági szerepet kaptak ebben a hegyközségek, a rendszer utolsó, de kihagyhatatlan eleme a vendéglátó-ipari egységek napi italleltára, az alkalmazottak ellenőrzése és az utánrendelések miatt amúgy is majd mindenütt működő standolás volt.
Emelkedett a kistermelők borainak, szőlőjének az ára.
Nem sokkal később a demokratikus Országgyűlés ritkán látható egyetértéssel szüntette meg a standolás kötelezettségét, fenntartva a kistermelők bürokratikus terheit – ezrek hagyták el a szőlőt.
Ausztriában példás rendet teremtettek a botrányt követő években, lecsuktak néhány hamisítót, állami marketinget rendeltek a bor mögé, hamarosan emelkedni kezdett az osztrák borok nemzetközi ázsiója, fehérboraik a kétezres évek elején a világpiacon a legmagasabb átlagárakat érték el.
Magyarország más utat választott: a „csak botrány ne legyen!”, az „inkább ezt most kenjük el!”, a „zavarosban könnyebb halászni!” útját.
90 ezer hektár szőlővel és az önellátásra bőven alkalmas borgazdasággal lépett be az ország az Európai Unióba.
A legjobb termelők nemzetközileg is magasan jegyzett borokkal vétették észre magukat a teszteken és a piacon.
A miniszter biztos volt benne, hogy ha valami, hát a bor versenyképes lesz Európában.
A borászszakma többéves előkészítés után, teljes egységben létrehozta saját bormarketing-szervezetét, és vállalta ennek érdekében a forgalomba hozatali járulékok megfizetését.
A kormányzat a befizetésből lecsípett 40 százalék fejében vállalta a borpiac fokozott ellenőrzését, és hatóságai csakugyan kiosztottak néhány százmilliónyi büntetést – a címkék betűhibái miatt.
Öt állami hatóság gyűjtött a termelőktől a szőlőterületekről és a bortermésről szóló adatokat, nagy szigorúsággal.
Az olasz exportstatisztikákban a Magyarországra irányuló borexport többszöröse volt annak, amit a magyar importstatisztikák mutattak.
Tartálykamionok járták ezerszámra az ország útjait, ellenőrizetlenül.
Az olajszőkítő tartályokban és a helyükbe lépett korszerű üzemekben olasz bor fortyogott a magyar csiger helyett.
Ahol az olasz bor találkozott a hegyközségi származási igazolással, ott magyar bor lett belőle.
Az észrevétlenül beérkezett ezernyi, egyenként harmincezer literes kamion bor után valahogy hiányzott az államkasszából az adó és a forgalomba hozatali járulék.
Az érintett hatóságok egyenként nem rendelkeztek elég emberrel, eszközzel, számítógéppel, íróasztallal.
Egyetlen, okmányok nélküli kamiont sem sikerült föltartóztatni.
A fiatalon vagy öregen nyugdíjazott hatósági vezetők időnként a borimportban legérdekeltebb cégeknél találtak állást.
A magyar hatóságokat az olasz és román vámhivatalok összehangolt ellenőrzései ébresztették rá, hogy a romániai cégek nevére hamisított okmányokkal nemcsak a Kiskunságba, hanem a mátrai és a balatoni borvidékekre is érkeztek tömegesen tartálykamionok.
Az új műszerekkel végzett szúrópróbaszerű ellenőrzések igazolták, hogy az importborok egy része sajátos metamorfózissal eredetvédett magyarrá vált a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MGSZH) által pontosan ismert 12 üzemben.
Az olcsó és ellenőrizetlen import által befolyásolt, nyomott árakon nem érte meg a szőlőtermelés, újabb tömegek hagytak fel a műveléssel.
A kutatóintézetek állami támogatás nélkül átkerültek púpnak az egyetemek hátára.
Nem foglalkoztak a gazdálkodók új kihívásaival: a klímaváltozással, a szárazsággal, elég gond volt számukra a túlélés.
Az EU végül a kivágások és a lepárlás támogatása helyett úgy határozott, a nemzeti kormányok dönthetik el, hogy az egyenlően mért nemzeti borítékokból ki költ a versenyképesség erősítésére, ki a kivágásra.
Nyolc év alatt százmilliárd érkezett Brüsszelből a magyar borágazatba.
Az összeg hatvan-hetven százaléka egyetlen borvidékre került, jórészt olyan második osztályú területek betelepítésére, amelyeken korábban EU-pénzből vágták ki a szőlőt, és ahol egyébként is rendszeresen fagy pusztított.
Miután Brüsszel tiltotta a kivágott ültetvények helyén az újratelepítést, a kormány derogációt kért és kapott.
Brüsszel csak a szabályos eljáráshoz ragaszkodik, ha egy ország a pénzt hülyeségekre akarja költeni, nem akadályozza meg – az EU-ban borból feleslegek termelődnek.
Magyarországon az új évezredre világos lett, hogy a borászati kapacitások bőven meghaladják a még művelés alatt álló szőlőterületek árualapját.
Az EU élelmiszeriparra fordítható támogatásainak legnagyobb részét – több tízmilliárdot – olyan új borászati üzemek létrehozására fordították, ahol az egyik oldalon hiányzik a szőlő, a másikon a piac.
Működő, bevezetett kisvállalkozások nem juthattak támogatáshoz.
Az egyetlen cél az uniós pénzekkel kapcsolatban az volt, hogy fogyjanak.
A többéves munkával létrehozott bormarketing-szervezetet egyévi működés után összehangolt akcióval hetek alatt vitte csődbe a konkurens állami agrármarketing szervezet, a HNT és egy másik alapító szervezet.
A borágazat rendjére százötven főállású hegyközségi alkalmazott, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatal (MVH), egy sor főfelügyelővel az MGSZH, a NAV és a Földhivatal ügyelt.
Ötven borász 12 pontban kért intézkedéseket a szakma megmentésére.
Új kormány lett.
A bormarketing egyeztetés és forrás, de nem minden alap nélkül a Magyar Turizmus Zrt.-hez került.
Az Országgyűlés az importban legérdekeltebb nagytermelők nyomására – a széthúzó borászszervezetek megkérdezése nélkül – megszüntette a bormarketing forrását jelentő forgalomba hozatali járulékot.
Olyan új hegyközségi törvény született a szakmai szervezetek egyetértésével, amely amellett, hogy területarányos szavazási renddel a szőlőből, borból élőket igyekszik helyzetbe hozni, azt is lehetővé teszi, hogy a hegyközségek szakmaközi szervezetként meghatározó befolyást kaphassanak a szakma ügyeiben, és egyeztető fórum jöjjön létre a szőlészet és a borászat között.
A borászszakmai képviseletek többszöri javaslata alapján a jövőben a telepítési támogatásoknál az első osztályú területek kapnak prioritást.
A Hegyközségek Nemzeti Tanácsa – amely az egyeztetések során maga is nyújtott be a differenciált szavazatokra vonatkozó javaslatot – az Alkotmánybíróságnál éppen a differenciált szavazatok miatt támadja az új törvényt.
A kisebbeket képviselő borászszervezetek tovább küzdenek – kevés eredménnyel – a burjánzó párhuzamos bürokráciákkal, egyszerűsödést, de rendet akarnak.
Részeredmény az 1000 hektó alatti termelők csökkentett adminisztrációja.
Mindenki a készülő új, integrált adatbázistól vár megváltást.
Nincs hozzá íróasztal, szaktudás, munkaerő, pénz, akarat.
Magyarországon az elzsombékosodó borvidékeken mindennek ellenére teremnek üde és izgalmas, karakteres fehérborok, bársonyos, telt vörösök és zseniális aszúk, élnek jó borszakírók és igényes fogyasztók.
www.komment.hu
Jásdi István
// 2013 // jan // 08
http://www.komment.hu/tartalom/20130108-56-mondat-a-borrol.html?SYSref=NONE&cmnt_page=1
