Szép augusztusi napra virradtunk. Eljött a születésnapom. Kinéztem magamnak egy pöpec kávéfőzőt, azt kértem a családtól. Összedobták az árát, és mondták, vegyek olyat, amilyet szeretnék.
Néhány nap múlva eszembe jutott egy rég elfeledett kívánság. Egy pont a bakancslistámról. Azokból a teendőkből, amit ebben az életben ki akarok próbálni. Most, amikor még csak magamért vagyok felelős, épp itt az ideje, hogy megtegyem. Tandemben akarok ugrani! Gyorsan rácuppantam a témára és elkezdtem a neten keresgélni ejtőernyős csapatokat, akikkel ezt megtehetem. Ehhez ugyanis nem kell százezrekre rúgó tanfolyamot végezni. Csak hozzákötöm magam egy tapasztalt pilótához, és ő 4000 méterről levisz a földre. Döntöttem. Veszek majd máskor kávéfőzőt, most inkább ugrok…
Az adrenalin szintem már a keresgélés alatt megnőtt. A mosoly ráfagyott az arcomra a telefonálgatás és időpont egyeztetések idejére. Még jó, hogy több ilyen társaság is van, mert az első két időpontot lemondták a rossz időjárás miatt. Ez persze nem szeptemberi hóvihart jelentett, de sajnos kis repülővel már erős szélben vagy túl sok felhő esetén sem lehet felrepülni.
Csak eljött a várva várt nap. Felültem a vonatra és egy óra múlva ott voltam. A pályaudvaron taxiba pattantam és kimentem a régi katonai reptérre. Sok lerobbant, szétlopott, üres épület között elhaladva végül is megérkeztünk egy hangárhoz.
Meleg és párás idő volt. Beöltöztettek egy speciális nadrágba, meg egy szemüvegbe, no meg a hevederekbe. Közben az ejtőernyősök elmondták, hogy tartsam a fejem, a kezem és a lábam a szabadesés közben, majd a földet érésnél – nekik ez már napi rutin. A pilótám elindította a kamerát és elkezdte a videó felvételt. Bezsúfolódtunk a kis Cessnába. A pilótát kivéve mind az 5 utas a gép padlóján húzta össze magát. Köröztünk felfelé a felhők között. 1800 méteren kiugrott az első utas – ő saját felszerelésben, egyedül hagyta el a gépet. Aztán még fentebb és fentebb jutottunk. A felhők összezárultak – már nem látszott a Föld alattunk. Kiugrott az első tandemugró a pilótájával. Mi még magasabbra hágtunk. A pilótám magához kötött a hevederekkel. A nyitott ajtó felé húzott magával.
Majd kitettem az egyik lábam az ajtótól induló, a szárny alatt húzódó nedves kilépőre. Tudtam, hogy ez az utolsó pont, ahol még meggondolhatom magam. De, nem. Én nem azért jöttem, hogy visszalépjek, – biztattam kicsit magam – s innentől kezdve csak nevettem. Már mindkét lábammal kint álltam a kilépőn és néztem a felhők közé. Puha dunnának tűnt alattam, és alig vártam már, hogy beleugorjak. Egyszer csak elrugaszkodtunk. És a valóságban sokkal keményebb lett a levegő – mintha vízbe estem volna. A ki- és belégzés nagyon nehéz volt. 200 km/órával zuhantunk a felhők között. Mikor előtűnt a föld, hatalmas rántást éreztem. A pilótám kinyitotta az ernyőt és függőlegesbe kerültünk. Ekkor tudtam csak igazán szétnézni. Színes, megművelt földek terültek el alattunk. Aztán kezembe vehettem az ejtőernyő irányítását – ami sokkal könnyebb volt, mint gondoltam.
A földet érés állítólag a legrázósabb része az egésznek. Ám ez olyan puhára sikerült, mintha csak egy székre ültem volna.
A végén úgy éreztem, túl gyorsan lezajlott az egész. És nem volt olyan kellemes, mint ahogy azt vártam. A kis repülő felrázta a gyomrom, ami a földet érés után három órával nyugodott csak meg. A zuhanás alatt alig tudtam levegőt venni – erre sem számítottam.
Örülök, hogy kipróbáltam, mert így rájöttem, hogy ez egyszer pont elég volt ebben az életben…
Orosz Erika
A fotón a szerző látható
