életútjáték
Szereplők: MÁHR ÁGI Jászai-díjas, SERES ILDIKÓ Jászai-díjas, SZEGEDI DEZSŐ Jászai-díjas, RUSZNÁK ANDRÁS, ZAYZON ZSOLT, KOKICS PÉTER, SIMON ZOLTÁN, MOLNÁR GUSZTÁV, SZABÓ IRÉN e.h., BOHOCZKI SÁRA e.h., CZAKÓ JULIANNA e.h., KOSIK ANITA e.h., FRITZ ATTILA e.h., ÓDOR KRISTÓF e.h.
Látványterv: BOZÓKI MARA
Dramaturg: DANCSECS ILDIKÓ, DERES PÉTER
Film: CSERHALMI SÁRA
Ügyelő-Rendezőasszisztens: EGYÜD TÜNDE
Rendező: SZŐCS ARTUR
Bemutató előadás: 2012. szeptember 7., Csarnok
2012. június 6-án 14 fiatal alkotóművész indult el a Budapest közelében fekvő Becske faluból, hogy a Cserháton, a Mátrán és a Bükkön keresztül túravezető segítségével két hét alatt Miskolcra gyalogoljanak, majd érkezéskor a Miskolci Nemzeti Színház színészeivel kiegészülve egy előadást hozzanak létre. Ez az egyedi „gyalog-színház” – avagy a színlap szerint: „életútjáték” – elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a miskolci színházba szerződő fiatal színészek az út során igazi csapattá, alkotóközösséggé kovácsolódjanak, kicseréljék színházról alkotott véleményüket – és természetesen, hogy olyan maradandó élményeket szerezzenek, amiket beépíthetnek a színházi gyakorlatba.
„A fárasztó, mintegy 160 kilométeres út során folyamatosan anyagot gyűjtöttünk a készülő előadáshoz. Megismertünk helyi legendákat, anekdotákat; megtudtuk, hogy mire büszkék vendéglátóink; mit látnának szívesen színházban; mi a véleményük a túránkról. A gyaloglás során vallomásos monológokat írtunk utunk stációiról, céljáról; a fizikai fájdalomról; szakmai elvárásainkról, örömeinkről, csalódásainkról; arról, hogy mit változtatnánk az életünkben. Az előadás ezeket a tapasztalatokat próbálja egyesíteni és rendhagyó színházi formába önteni. Az egymást követő epizódokat az elmesélt történetek, a megélt szituációk és a színészek gondolatai építik fel. A darab legfőbb kérdése, hogy mások történetein keresztül képesek vagyunk-e jobban megérteni saját élethelyzetünket?
Úgy gondoljuk az előadás gesztusértékű lehet a miskolci közönség felé: igyekeztünk valóban ráérezni ennek az országrésznek a hétköznapi problémáira, és az itt élők életéről közvetlen élmények alapján kívánunk beszélni. Természetesen két hét kevés arra, hogy teljes kép alakuljon ki bennünk ezekről a falvakról, tájakról, emberekről. Ugyanakkor igen erős benyomásokat szereztünk róluk, és kötelességünknek érezzük, hogy a magunk eszközeivel – egy új magyar színdarabon keresztül – valamit visszaadjunk abból, amit e rövid idő alatt kaptunk tőlük.” (Szőcs Artur, rendező)
ARRÓL, HOGY A HELYBELIEK MIT GONDOLTAK A TÚRÁNKRÓL
„Díjazom. De milyen alkalomból van ez?”
„Az igen! Én nem mennék.”
„Örülök, hogy vannak olyan fiatalok, akik szívből szeretik szórakoztatni az embereket, és örömet okoz nekik, ha valamit átadhatnak másoknak a játékukkal.”
„Miskolcra?! Az nem arra van!”
„Én mennék, csak cipőt váltanék. És hoznám a Máté fiam.”
„Nem mennék veletek, mert az asszony sírna.”
„Nem mindenki vállalkozna erre. Főleg nem színész.”
„Nagyon jó! Egyébként volt már ilyen több is. De ti országos fiatalok vagytok!”
