Az emberek nagy része boldogságra vágyik, csak sajnos nem tudja hol keresse. Pedig itt van velünk a jelen pillanatban, csak mi általában másfelé keressük. Erről szól ez a cikk, merre is és hogyan tévelyeg az ember. Ha pedig észrevesszük a „zsákutcáinkat”, akkor már könnyebben találhatunk ki belőle, hogy végre most már valóban elérjük a boldogabb és békésebb élet állapotát.
A múltban merengés mocsara
Az egyik legfőbb nehézség az ügyben hogy kiegyensúlyozott életet élhessünk, hogy felfedezhessük a jelen pillanat apró örömeit, hogy a múlt mélységes „mocsara” húzz minket vissza, mi pedig „örömmel” adjuk át magunkat az elmúlt időknek. Általában kétféle módon tesszük ezt:
„Bezzeg a régi szép időkben!”
Milyen jó is volt régen, ábrándozunk gyakran az elmúlt időn. Amikor fiatal voltam, amikor szerelmes voltam, amikor volt pénzem, amikor még a kedvenc politikusom, a kedvenc politikai rendszerem volt hatalmon, na az volt csak az igazán szép időszak – gondoljuk magunkban, és a kelleténél több figyelmet fordítunk a múltra. De valóban így volt ez, vagy csak az idő változtatta széppé az emlékeket? Vajon ott akkor, abban az élethelyzetben nem hasonló merengésünk volt, az egy nappal, egy héttel, egy évvel korábbi élményeink irányába? Könnyen lehet hogy ott akkor amikor szerelmesek voltunk, vagy pénzünk volt, akkor is mindig a tegnapba, a múltba vágytunk vissza, mert az jobban tetszett mint a jelen. Könnyen lehet hogy akkor sem találtuk a jelen pillanatban a boldogságot, az örömöt és a békét.
Nem arról van szó hogy ne emlékezzünk vissza szívesen a múltra, a régi kellemes időkre, vagy a múlt dicsőségeire, mert ezekre valóban jó vissza gondolni, sokszor tanulságos is, csak találjuk meg az egyensúlyt. Azaz ne időzzünk állandóan a múltban, mert akkor a jelen elmegy mellettünk! A másik típusa a múltban merengésnek, ami a nehezebb ügy, az pedig a kesergés.
„balsors akit régen tép…”
Sokszor érezzük úgy, hogy csak felettünk esik az eső és mennydörög az ég. Állandóan ezen kesereg az ember, hogy régen hogy megsértették, átvágták, megbántották. Ráadásul nem csak őt, hanem a családját is, a cégét vagy a városát, netán az egész országát. És ezeket a sérelmeket cipeljük hosszú és fájdalmas évek, és évtizedeken át. Van ennek értelme? A múlt hibáiból le kell vonni a megfelelő tanulságokat, a jelenben igyekezni kell bölcsebben dönteni, de hogy egész nap azzal foglalkozzunk, hogy kire és hogyan is haragudjunk, és ezekről pontos „jegyzéket” vezessünk, azzal csak azt érjük el hogy egész életünkben frusztráltak leszünk és szenvedni fogunk. Az még az igazán nagy gond, hogy aki így él, az általában nem is akarja megtartani magának a sérelmeit, hanem elengedhetetlen késztetést érez arra hogy másokkal is megossza, hogy együtt cipeljék a felesleges nyűglődés terhét. Hányan vannak akik semmi mást nem csinálnak mint egész nap csak panaszkodnak. Folyamatosan a tegnap, a múlt hét, és a tavalyi év sérelmeit emlegetik a szomszédnak, a kollégáknak, a családban, és mindenfelé amerre csak járnak. Borzasztó energiavámpírok ők! Arra vigyázz kedves olvasó, nehogy ilyennek a hálójába ess, vagy nehogy te magad is ilyenné válj! Az örök megbántottak kesergő kórusának aktív tagjává!
Az érem másik oldal
Az pedig a jövő. Hasonló módon történik, csak itt nem a múlttal foglalkozunk többet a kelleténél, hanem a jövővel. Vagy félelemmel, kétségekkel, remegéssel és reszketéssel tekintünk az előttünk álló napokra, hetekre, évekre, a kihívásokkal teli jövőre, vagy pedig pozitív érzésekkel, csak mértéktelenül. Azaz, energiától szétfeszítve vetjük bele magunkat a jövőbeni terveink, céljaink és elképzeléseink megvalósításába, amolyan se hall, se lát hozzáállással. Nyilván ennek meglesznek a kézzel fogható eredményei is, bár a testünk a túlhajszoltság ellen egy idő után úgy is ”szól”, de fontos látnunk ennek a zsákutcáját is. Jó és hasznos ha vannak álmaink, céljaink és terveink, és teszünk is érte, azonban ha túlságosan is csak ez köti le a figyelmünket, akkor szintén nem fogjuk észrevenni a jelen pillanat örömeit, áldásait, boldogságát és békességét. Örökké nyughatatlan tenni akarás fog szétfeszíteni minket, és a jelen nagy pillanatai elmennek mellettünk.
Kipp-kopp, ki kopog?
Sokkal több boldog pillanat van az életünkben mint hinnénk, csupán észre kell tudnunk venni őket. Ott kopogtatnak minden egyes pillanatban életünk ajtaján. Ott vannak velünk egy kis séta alkalmával, egy szép este során, még talán egy kiadós nyári zápor közben is, és ott van velünk az egyszeri kis reggeliző asztalnál. Szelíden ott áll, kopogtat, és csupán arra vár a boldogság, hogy beengedjük életünk ajtaján.
A Kolostor Őre
http://www.meditacionk.blogspot.hu/
