Az elmúlt hónapokban a kulturális – és politikai! – élet egyik legvitatottabb helyszíne minden bizonnyal az igazgatóváltáson átesett Új Színház volt. A leköszönő Márta Istvánt februárban váltó Dörner György kinevezését ugyanis számos hazai és nemzetközi közéleti szereplő és médium kritizálta, több szerző pedig nem járult hozzá, hogy műveit színpadra állítsák a teátrumban.
S bár alighanem – általánosan szólva – abban mindannyian egyetértünk, hogy a kirekesztés és gyűlölet politikáját teljes mértékben elítéljük, a vitás kérdések eldöntésének azonban nem egy színkritika a fóruma – e hasábokon elsősorban a színház előadásaival, ezúttal Kodolányi János nemrég bemutatott színművével, a Földindulással szeretnénk foglalkozni. Már csak azért is, mert a darab és az előadás valóban figyelemreméltó.
A Kodolányi-mű bemutatása nemcsak a Dörner által felvázolt koncepcióba illik bele, mely szerint az Új Színházban csak magyar szerzők tollaiból született darabokat mutatnak bel, de az azóta elhunyt Csurka István kijelentéséhez is passzol a Földindulás, hisz aktuálpolitikai kérdésekre is reflektál. A harmincas években játszódó történet ugyanis a külföldi tőke beáramlásának, valamint a magyar föld tulajdonjogainak kérdésével erősen párhuzamba vonható.
Azonban mindazoknak, akik az ilyen irányú politikai mondandó miatt váltanak jegyet, csalódást kell okoznom. Bár vélhetően megkapják, amit akarnak, maga a mű aligha tekinthető hiteles elemzésnek – az azonban vitathatatlan, hogy a vidéki élet hangulatát, a mindennapos nehézségeket mesterien ábrázolja, nem csak történetén, valamint a hiteles díszleteken, de karakterein keresztül is.
Utóbbiakhoz ráadásul figyelemreméltó színészi teljesítmények is társulnak. A két férfi főszereplőt megformáló Koncz Gábor és Szakács Tibor hiteles alakításai mellett ráadásul több mellékszereplőt, elsősorban a „falu boszorkánya”-ként tündöklő Farkasinszky Editet, valamint a „falu bolondja”-karaktert alakító Földes Esztert is. Számomra negatív csalódás volt azonban a külföldről visszatérő, dramaturgiailag negatív szereplőt, Amerikánius Dzsonit megformáló Lux Ádám teljesítménye okozott – figurája jellemvonásai sem voltak teljesen összhangban, ráadásul a kiejtése is inkább szélsőségesen vidékinek, mintsem külföldiesnek hatott.
Összességében azt kell leszögezni, hogy a magyar drámák érdekesek, minőségiek – sőt közgazdászhallgatóként azzal is egyetértek, hogy az állami színházak esetében kifejezetten elsődleges, hogy ilyeneket állítsanak színpadra –, ám mindennek megvan a maga helye és ideje. Mindazonáltal ha ellentéteinket és ellenszenveinket félretesszük, megéri megnézni a Földindulást – ha másért nem, hát azért, hogy megértsük a „másik oldal” gondolkodásmódját is.
DicsukD
