Zoltán Erika: (Részlet) „Klasszikus csonka családban nőttem fel – 5 éves voltam, amikor Apukám disszidált az akkori NSZK-ba. Anyukámmal maradtam – Anyuka, Nagymama, és egy lány kutya -, így nevelkedtem. Soha nem éreztem Apukám hiányát, mert hála Istennek olyan szerencsés Anyukát kaptam, aki nagyon odafigyelt arra, hogy ne legyen ezzel probléma. Mindig úgy képzeltem el az életemet, hogy én csak akkor adom gyermekvállalásra a fejem, ha biztos vagyok benne, hogy nekünk egész, és kerek családunk lesz. Robi is – aki ugyanilyen körülmények között nőtt fel -, arra vágyott, hogy neki csak akkor legyen gyereke, ha egész biztos benne, hogy ez a család együtt marad.
Az én életemben a házasság jelen van most már másodszor – 21 éve közös az életem azzal az emberrel, aki úgy gondolom, hogy amíg én itt vagyok ezen a földön, itt lesz mellettem. Jól passzol a két karakter egymáshoz. Az első házasságomba amikor belementem, akkor természetesen úgy gondoltam, hogy örökké tart. Azt hiszem, hogy nagyon fiatalon ugrottam bele – 18 éves sem voltam, amikor megismertem az első férjem -, 21 voltam, amikor úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Mire 23 lettem, már úgy éreztem, hogy ez nem kerek így. Utána – amikor jött a következő lehetőség az életben, amit megragadtam a jelenlegi férjem, Robi személyében -, valahogy egészen másképp működött már a dolog. 28 éves voltam, jobban át tudtam gondolni, volt már tapasztalat a hátam mögött. Robival 7 éven keresztül próbálkoztunk együtt élni – napi 24 órában -, hogy biztosak legyünk abban, hogy ezt meg kell pecsételnünk egy házassággal.
Egy gyermek születésével egy másik dimenzió indul. Mindketten nagyon készültünk a gyerekre – közös megegyezés volt, nagyon vártuk, mindent úgy csináltunk, hogy mostantól gyerekes család leszünk -, és mégis, amikor hazahoztuk, és hármasban maradtunk, akkor hirtelen ránk szakadt az a tudat, hogy mintha egy másik világba csöppentünk volna. Teljes mértékben bepánikoltam, miután tudatosult bennem, hogy tényleg az én gondjaimra van bízva a baba. Amikor rájöttem, hogy itt a gyerek – az én kezemben, az én felelősségem, nekem kell mindent jól csinálni -, akkor ettől egy kicsit begörcsöltem, szerettem volna mindent jól csinálni. Ebből lett is egy – majdnem kialakuló, de hála Istennek tudatosan visszaszorítható – kis terhesség utáni depresszió, mert nagyon-nagyon pánikoltam, hogy jól csinálom-e, amit csinálok. Azután hála Istennek sikerült rájönni, hogy ez így nem megy. Először is, a gyerek nem csak az enyém, hanem van neki egy apukája is, aki ott totyorog mellettem, és segíteni szeretne – ráadásul ezzel könnyít nekem is az életemen. Ott volt Anyukám, aki engem már fölnevelt, tehát biztos, hogy egy-két dologban gyakorlatiasabban rendezi el a dolgokat mint én, úgyhogy gyakorlatilag ez egy hónap alatt így lezajlott bennem, és utána tudtam száz százalékosan koncentrálni arra, hogy anyuka legyek. Ezután annyira átestem a ló túloldalára, hogy már tényleg semmi más nem érdekelt, csak a gyerek – úgyhogy körülbelül mire fél éves volt a kicsi lány, akkor jutottunk el a házasságunknak abba a stádiumába, hogy szólt
Robi: én is itt vagyok.”
{module Forrás sztárportré}
