Tíz éves volt a kislányunk, amikor egyedül utazott repülővel Németországba, minden kíséret nélkül, egy számára vadidegen országba, számára alig ismert, magyarul nem beszélő családhoz, akkor még bizony csak alapfokú nyelvismerettel.
Drága Édesanyám engem egy szívtelen Anyának tartott, aki ilyen traumának teszi ki, a még csak éppen cseperedő gyerekét. A dolog bevált, a kislányunk megállta a helyét, és ez lett nálunk a gyakorlat, a gyerekek a nyarakat, vagy többször egy-egy tanévet is egyedül töltötték külföldön, önállóan beosztva pénzüket, önállóan ellátva magukat, s egyedül intézve az ügyeiket. Megszokták, hogy az önállóság jó dolog, sok előnnyel is jár, s kiépült szülő és gyerek között a maximális bizalom, mert sohasem kellett csalatkoznunk bennünk. Ezek a dolgok több mint húsz évvel ezelőtt történtek, s bizony akkor barátaink, ismerőseink meglehetős csodálkozással tekintettek erre az akkoriban szokatlan módszerre. Azt értük el vele, hogy gyermekeink sok nyelvet beszélő, mobil, europerekké váltak, ami ma már nagy előny. Ezt az önállóságot azonban a szó mai értelmében, nem a kényszer szülte, hanem előre megfontolt szándékkal, az Ő érdekükben tettük.
Az idő azóta alaposan megváltozott,- mondjuk, ezeket az utakat, nyelvleckéket, ma már anyagilag mi sem engedhetnénk meg magunknak – s bizony ettől nagyon messze van az a fajta kényszerű önállóság, amiről pedagógus ismerősöm beszélt. Mert mára megfordult a helyzet. Nem a gyerekeket küldik a szülők, nyelvet, idegen kultúrát megismerni, hanem Ők mennek el, itt hagyva a gyermekeiket, hogy az iskoláztatást, a terheket fizetni tudják.
– Elfogynak a családok a gyerekek körül, – mondta, a szakközépiskolában tanító tanárnő. Először többnyire a mama megy el, mert „cseléd” állást Ő talál könnyebben külföldön. Akkor a papa még átveszi /megpróbálja/ itthon a szerepét, bár ez sem megy zökkenőmentesen, hiszen korábban sohasem kellett neki háztartási dolgokkal bíbelődnie. Nem főzött, esetleg csak hobbyból, nem takarított, nem intézett napi ügyeket, nem Ő adta fel a csekkeket, nem Ő járt szülőértekezletre, nem Ő hallgatta meg kamasz gyermeke bajait,stb. Nehézkesebben, zaklatottabban mennek az ügyek, sérülnek a családi kapcsolatok. Ebbe azért bele lehet tanulni, hiszen nagy Úr a muszáj! Egy idő után viszont kiderül, hogy a mama még sem tud annyi pénzt küldeni, hogy abból az itthoni hiteleket is fizetni tudják, ezért a papa is elmegy külföldre. Az még nagyon jó, ha élnek a nagyszülők, mert akkor van, aki ránéz a gyerekre, de ma már ez a ritkább eset, hiszen a gyermekvállalás idejének kitolódásával, többségében már nagyszülők is gondoskodásra szorulnak a koruk miatt. Odaköltözni ugyan nem tud a gyermek, mert a lakást nem merik üresen hagyni, a mai közbiztonsági állapotok okán, de legalább a tudat, hogy van kihez fordulnia néha, már megnyugtatóbb. Sajnos az a gyakoribb, hogy teljesen magukra maradnak ezek a kamasz gyerekek minden gondjukkal, teljes szülői, nagyszülői háttér nélkül. Pénzük ugyan van, de sem szeretetben, sem gondoskodásban nem bővelkednek. Mi a menetrend? Először széthull, majd elfogy a család körülöttük.
Arra biztatjuk a fiatalokat, hogy szüljenek minél több gyereket, mert fogy a magyar, öregszik a népesség. Mondhatják most, erre vállaljunk nagyobb családot? A példa sajnos nem egyedi, hanem egyre gyakoribb, a statisztika azt mutatja, hogy az utóbbi években megsokszorozódott az így élő gyermekek száma.
Azt azért le kell szögeznünk, hogy ez a fajta kényszerű önállóság sajnos nem oda vezet, mint a jegyzetem elején említett példa…
Orosz B.Erika
