Olvastam egy írást az egyik általam nagyon kedvelt újságíró tollából. A családjáról szólt, pontosabban annak örökéről, hogy mit hagytak rá. Tévedés ne essék, nem szilvafákról, kastélyokról, vagy zsákszámra mért aranyról volt szó; hanem, hogy mivé tették őt az ősök, hogyan élnek napjaiban tovább szellemeik. Mert tévedés ne essék, tovább élnek.
Ezen írás kapcsán nekem eszembe jutott Mama. Nem azért, mert egyébként nem jutna eszembe, hiszen alig van nap, hogy ne gondolnék rá. Azon apropó kapcsán jutott eszembe, hogy mi mindent köszönhetek neki, mi az ő öröksége, rám nézve. Mert van.
Még unoka vagyok, bár már csak anyai ágon, a városi nagymamám által. Ez a titulus még gyerekkorból maradt rajta; az egyik a városi nagymama, a másik a falusi nagymama. Nincs benne semmi célzatosság, az előnevek a helyzetükből adódik, hiszen Debrecen és a Nyíregyháza mellett megbúvó alig 2-3000 embert éltető falvacska mégiscsak helybéli megkülönböztetést érdemel.
A nagyapák közül a falusi mama párja még apám 8 éves korában meghalt. Apám volt a hat gyermek közül a legkisebb, benne maradt a leggyengébb emlék róla.
A városi Mama párja, az én gyermekkoromban halt meg, s őszintén szólva emlékfoszlányok maradtak utána bennem.
A két Mama viszont megmaradt.
A falusiról, vagy más néven Illés mamáról írok, az ő örökéről. Mert 2003 óta csak emléke van. Isten nyugosztalja békében!
Mamának sok mindent köszönhetek, legelőször is a nyarakat. A dolgos, munkával, élettel teli falusi nyarakat . Az öcsém egy ilyen nyarat bírt ki, többet nem jött. Én viszont évzárótól évnyitóig ott voltam, s hazafelé félútig sírtam, persze úgy, hogy ne lássák a szüleim, mamám pedig úgy, hogy lássuk, mert integetett utánunk ameddig csak be nem kanyarodott az autó, a számára már nem látható irányba.
Mama nem tanított, mama nem ültetett le a tévé elé, mert éppen dolga volt. Mama nem vitt moziba, hiszen nem is volt. Mama nem vitt gyorsétkezdébe, hiszen az sem volt. Nem vett méregdrága ajándékokat, mert nem volt rá pénze. Mama egész egyszerűen mindenbe bevont, amit csinált, nem hívott, csak elkezdte, s muszáj volt odamenni, mert a gyerek kíváncsi, érdeklődő. S én gyerek voltam.
Mama hajnalban kelt, mert volt tyúk, kakas, malac, néha kutya és a jószág éhes. Én jobbára nyaraimat töltöttem ott és nyáron még hajnalban nincs nagy hőség, hát hajnalban mentünk ki a szőlőbe kapálni, kacsolni, aztán jött a dohányföld, vagy a kert végében a veteményes, s ezeknek örök körforgása, mert a dudva nő, s azt el kell tüntetni a haszonnövény mellől. Szóval Mama hajnalban kelt. Én kicsivel, vagy sokkal később, de ha nyolcig aludtam, akkor már a hasamra süt a nap és ne lustálkodjak, és még sorolhatnám… Ez a kelés csak akkor volt, ha nem kapáltunk, vagy más egyéb a kertben, a dohányban, vagy a szőlőben.
Én pedig bírtam. Sőt! Élveztem azt a fáradtságot, amit a szőlőben a ribizlibokrok mellé leülve éreztem a kapálás után, indulás előtt. Élveztem a dohány illatát, a zsíros, fekete foltokat a ruhámon és a kezemen. Megnyugtatott ez a munka. Más tornázott, jógázott, úszott én kertészkedtem, minden fellelhető formában. Közben néha beszélgettünk, de csak néha. Inkább mindenki haladt a saját sorában. Én például sokat gondolkodtam közben, és ha nem jött válasz, akkor kérdeztem, de csak a pihenő alatt. Néha az is volt.
Mamának köszönhetem a földi munka szeretetét.
Mikor hazaértünk, akkor jött a bevásárlás, ha éppen nem volt kenyér otthon, mert mamának már nem volt meg a kemencéje, amiben hajdanán hat gyermekének sütötte ki a kenyeret. Főztünk, mostunk, etettük az állatokat. Semmiből nem voltam kivonva. Nem raktak félre, mindenhol ott lehettem.
Az ebéd az volt, amit akartam, ha pedig nem akartam éppen grízes tésztát, vagy tejbegrízt, akkor szabadon főzött mama. Hét évig nem ettem húst. Mindenki nyaggatott, hogy ezt nem szabad. Mamám is, sőt! Ő megtetézte azzal, hogy ha ez így marad, akkor meg fogok halni. De soha nem sütött húst úgy, hogy elém rakta volna, ha nem eszed meg, akkor, jaj mi lesz.
Mamához el-eljöttek sógornők, pletykás szomszédasszonyok, akik híreket hoztak. Ezek a hírek pedig nem jutottak tovább. Mama mindenkit meghallgatott, de semmit nem adott tovább. Mamát nem a hír érdekelte, az ember, aki a hírt hozta.
Mamának köszönhetem, hogy figyelek a szavak mögé.
Ha eszembe jut, úgy látom, nyílegyenes háttal ül és imádkozik, halkan csöndben. Mikor legelőször láttam így- napjában háromszor ült le kis székére emiatt- megkérdeztem, mit csinál. Csak mosolygott tovább, nem felelt, mosolygott. Nem hagytam annyiban, nekem a mosolygás nem elég. De továbbra is csak mosolygott és nem felelt. Mikor végzett az egész rózsafüzérrel, akkor mondta el, hogy imádkozik. Apám vallásos nevelést kapott tőle, de nem maradt benne sok nyoma.
Minden vasárnap mentünk templomba; ő szigorúan sötét ruhában, én szigorúan fehérben. De nem akartam mindig menni. Néha próbálkozott hívni, ha mentem mentem, ha nem, nem.
Mama nem suttogott a miséről szándékosan elkésők miatt, akik végigmentek a sorok között, megmutatva mindenkinek az új ruhájukat, mama a „Fennenvaló „ miatt járt templomba, más dolga ott nem volt. Oda- és visszafelé is karonfogva, beszélgetve mentek a többi rokonnal, ismerőssel, de ők nem léteztek számára a mise alatt. Mellette éreztem először”valamit” a templomba lépve, amit ma is érzek, ha bemegyek egy ilyen helyre. Kiráz a hideg, s néha szinte sírhatnékom támad.
Mamának köszönhetem az áhítatot, a hitet.
Lovas szekéren ülve mentünk a szomszédos Máriapócsra búcsúba. Izzadtak a lovak, tele volt nagydarab asszonyokkal a kocsi, meg mama, és én. Mi nem voltunk nagydarabok. Ott hallottam először csodákról, ott láttam először körmenetet, ott apácákat testközelből, s hihetetlen embertömeget, ami nem nyomta egymást, haladt együtt egyfelé.
Mamának köszönhetem az imakönyvemet.
Mama négy iskolát végzett, négy elemit, aztán várta a munka, a tanulás helyett. Csak az írott betűket tudta elolvasni, s nem szerette a képes bibliát.
1911-ben született. Két háború, forradalom, egy csecsemőkorban elhunyt gyermek. Nagyapám hazatért a háborúból. Szóltak a falusi asszonyoknak mindig, ha újonnan érkezettek jöttek. Kerítés mögött állt a nagyapám, s mama elment előtte, nem ismerte meg a csonttá aszott férjét. Az utána szólt. Mama hazavitte, s mindennap több ételt tett elé. Csak fokozatosan, nehogy megterhelje a tönkrement gyomrát. Nagyapámat mégis az vitte el. Örökre. Egyik lánya épp az oltár előtt állt, férjhez menni készült, mikor beszaladt egy ember a templomba és odasúgta a hírt a menyasszonynak. A lakodalmi sátor halotti tor színhelye lett. Mama mindezt elmesélte. Így esett. Túlélte. Ez lett neki elrendelve. Soha többé nem ment férjhez. Egy férje volt, maradt, elment.
Mamának köszönhetem a tartást.
Voltak ott fiúk. Hol az egyik járogatott utánam, hol a másik. Mindig intett, hogy nehogy férjhez menjek ehhez, vagy ahhoz. Én meg mindig óva intettem, hogy ne beszéljen már ilyeneket, csak tizenéves vagyok. Aztán persze fordult a kocka. Mindig óva intett, nehogy vénlány maradjak, én pedig óva intettem, hogy hagyj, már engem mama. Azt sem tudtam akkor, hogy ez mit is jelent.
Mamának köszönhetem az első szerelmet.
Sokat veszekedtünk, tegező formában, mert az öcsémen és rajtam kívül mindegyik gyermeke, mindegyik unokája magázta. Nem tudom, mi minek kapcsán alakultunk így, de így lett. Hat gyermek,14 unokája és számtalan dédunokája született. Nem lehetett hozzá rosszkor jönni, nem lehetett sokáig, vagy rövid ideig maradni. A lényeg, hogy ott legyél. S ha valamelyik gyermeke nem jött egy jó ideig, lelkiismerete furdalása volt, mert nem jött az anyjához. Mert mama ilyen volt. Hozzá jönni kellett. Összetartotta mindegyiket. Tisztelték, szerették a gyerekei. Egyedül kitaníttatta, felnevelte őket. Lett katonatiszt, rendőr, postás…mindegyiknek szakmája lett. Pénzt nem tudott adni, erőt adott hozzá és hogy tartsanak össze a testvérek, mert csak egymásra számíthatnak.
Volt olyan gyermeke, amelyik meg-megbicsaklott. Szerette az italt. A postás lányának már szólt telefonon a sógornő, hogy jön haza a fiú, mert ő kirúgta a házból, olyan részeg. Késő estére ért haza a fia. Mama kinyitotta neki az ajtót, a részeg fiának adott egy hatalmas pofont, s kizavarta a színbe aludni. Másnap kijózanodva jött a ház ajtajához a gyermek, bocsánatot kért, még két napig maradt, aztán hazament, ott is bocsánatért.
Nagyapám egyszer járt kocsmában. Mama, mikor megtudta a hírt, hol van a férje, szépen leporolta ruháját, a gyerekeknek kiosztotta a munkát, s felsétált a templomkert előtt néhány méterrel álló kocsmához, s megállt az ajtajában. Nagyapám felállt az asztaltól, végigsírta az utat, hogy ő ilyet többet nem tesz. Mama nem szólt semmit, otthon lefektette az ágyba férjét, s ment a dolgára, mert az mindig bőven volt. Nagyapám soha többet nem ment a kocsmába. Otthon ivott, reggelente egy pohár bort, csípős paprikával meghintve, de otthon.
Ha mamára gondolok, csak néha jut eszembe, hogy nevetett; mert nem volt a kacagós fajta, derűs fajta volt.
Életét ugyanazon faluba élte le, ha néha gyermekei kirángatták onnan, mert megmutatják neki Debrecent, vagy Budapestet, 2-3 nap múlva vitték haza, mert mama nem tudott aludni a városi zajban. Nem panaszkodott, csak közölte, gyermekeim, hangos nekem ez a város, nem tudok aludni és ment tovább a nap.
Hát mentünk mi hozzá.
Sokat veszekedtem vele, mert a centrifugába is alaposan kicsavarva tette be a ruhát, hiába magyaráztam, hogy ott csöpöghet is a víztől, hiszen a gép, majd kicsavarja. Vagy nem akartam mindennap fürdeni a víz nélküli házban. Mindennap melegíteni a vizet, előbb ő mosakszik meg felülről, majd alulról az óriási lavórban. Friss víz, s utána én. Minden nap. Nem múlt el nap, hogy Mamám ne dolgozott volna, de soha nem volt szaga. Mama tiszta volt.
Befonva a haja, kontyba téve, rajta a fejkendő.
Engem szeretett legjobban az unokái közül. Mondta is, tudtam is, pedig de sok volt az a veszekedés.
Mikor legutoljára találkoztunk, simogattam a vékony kis hátát, mellé ültem, tudtam ez az utolsó, hogy látom.
November 26-án hajnalban felriadtam, nem álmodtam rosszat, csak felriadtam. Akkor ment el örökre. A villanyt szerette volna felkapcsolni, de lesiklott a kapcsolóról a keze, visszafeküdt az ágyra. Elfáradt a teste. 92 éves volt.
Két napra rá volt a temetés, egy unoka híján, minden gyermek, unoka, dédunoka ott volt, szerte az ország minden pontjáról időben.
Kicsi volt a háza, nem tudtuk hogyan fogunk elférni. Mi lesz, ha esni fog az eső. Vagy a hó?
A temetés után a házához mentünk. Kisütött a nap. Annyira sütött, hogy lekerült minden kabát a székekre, lócákra, kerítésre. Tavasz lett. Nem sírtunk ott már. Anekdotáztunk, beszélgettünk, mamáról, egymásról, családról, magunkról.
Hazafelé lehúztuk a kocsi ablakait, annyira meleg volt,
Mamának köszönhetem, hogy hiszek a csodákban.
Remélem, a fiam is köszönhet, majd sok szépet az övéinek.
Illés Adrienn
