Nem tudom ki, hogy van vele, de Én úgy érzem, két – három évente nagyon jól esik ellátogatni Erdélybe, – ha már az ember gyakrabban nem teheti – mert ott kicsit föltöltődik a szív és a lélek egyaránt. Persze lehet ezzel vitázni, s sokan mondják azt, hogy először saját hazánk kincseit kellene alaposan megismernünk, nem külföldre utazgatnunk. Ez is így van, de a kettő, úgy hiszem, nem zárja ki egymást.
Most is kivételesen megörültem, amikor megláttam az Euro Miskolc Travel Iroda útitervét, mert tényleg olyan csemegéket ígért a Székelyföldön, amit még nem, vagy már nagyon régen láttam. Jó kis csapat jött össze az utazásra, kevés problémás és sok érdeklődő volt az útitársak között, így aztán kellemesnek ígérkezett a négy nap. A sok szépséges látnivaló mellett, öt olyan dolog volt, ami különleges élményt jelentett nekem, s most engedtessék meg nekem, hogy ezeket megosszam az Olvasóval.
Az első ilyen, a tordai sóbánya, – amelyben 1670 és 1932 között bányászták Erdély ”aranyát”- amely eu-s pénzből megvalósított nagyszabású turisztikai attrakció, és ez év elején adtak át a nagyközönségnek. Kápráztató, félelmetes, lenyűgöző volt egyszerre. Az a Rudolf –akna, ahol minigolfpályák, bowling-pályák és óriáskerék található, vagy az a Terézia tárna ahol 80 méter mélyen csónakázni lehet, s ahogy a panorámaliftben leereszkedik ide a látogató és szeme elé tárul a csodálatos föld alatti világ, ez felejthetetlen.
A második, a látogatásunk a székelyek szent hegyére a Madarasi-Hargitára, amelynek csúcsa 1800 méteren magasodik, s ahová fenyőrengeteg között vezet a rissz-rossz kis út. Kísérőnk ezen a programon egy székely lófő,- egykori kisnemes – Dimén Levente volt, s bizony ránk is fért igazi székely humora, – no meg az áfonya pálinka – mert a “magasba repítő, Zetor” borzalmasan kemény fadeszkáin, cifrákat mondtunk időnként. A látvány azonban mindenért kárpótolt bennünket. A havas, deres Hargita fénylő napsütéssel köszöntötte vendégeit.
A harmadik, kissé szomorú, de maradandó élmény, az 1980-as falurombolás áldozatául esett Bözödújfaluba vezetett. A víz alá süllyesztett település lakói elmenekültek, de a “víztározó”, azaz az elárasztott falu partján új élet kezdődött, hétvégi házak emelkednek szépen sorban.
A negyedik felejthetetlen dolog, a székelyderzsi unitárius erődtemplom, ahol azt éreztem, megállt az idő kereke, vagy talán kicsit visszafelé is forog. Az, hogy itt található a templom falában a világon egyedülálló örökségként egy rovásírásos emlék, persze nagyon fontos, de hogy négy “szalonna” tornyába a falu lakói még a mai napig felhordják, s őrzik a jószagúra füstölt “disznóságot”, azon bizony elképedtem. Nemkülönben azon is, hogy mind a négy toronynak van egy-egy megbízható “szalonnaőre”, akik minden héten szerdán nyolc és kilenc óra között üldögélnek a XV. századi tornyok tövében, s igény szerint nyitják a rájuk bízott szobát a nagy kulccsal, hogy a szalonnák tulajdonosai leszelhessék a hétre kellő mennyiséget. Felgyorsult, globalizálódó világunkban ez olyan különlegesség, ami csakis Erdélyben eshet meg, a XXI. században is.
Az ötödik pedig, Erdély talán legszebb faluja a Székelykő lábánál fekvő Torockó volt, ahol a gazdag népviseleten és hímzéseken kívül, amelyet a 86 esztendős Ida néni magánmúzeumában is láthatunk, a takaros házak szépségében is gyönyörködhettünk, ahol még mindig a “vajor”-ban mossák az asszonyok a szőnyeget, s ahol Böjte Csaba végzi áldásos gyermekmentő tevékenységét.
Egyébként milyen is ma Erdély? Nos, az utak rosszak, a bérek alacsonyak, ehhez képest az árak európaiak, a vendéglátók kedvesek, a híres kőrösfeketói vásáron ma már nagyítóval kell keresni az eredeti erdélyi termékeket, a csorba leves gazdag és savanykás, az áfonya pálinka és a “pityóka bor” nem rossz, szívmelengetően őrzik Székelyföldön a magyar nyelvet, a zetelakai kisiskolások a régi táncot, a szokásokat, s a Székely himnuszt szívbemarkoló érzéssel éneklik…
Egyszóval úgy gondolom két-három évente nagyon jól esik Erdélybe látogatni, mert ott kicsit föltöltődik szív és a lélek egyaránt.
Kép és szöveg:Orosz B.Erika
