Azt mondják a szociológusok, hogy a civil szerveződéseknek, mozgalmaknak nagyon nagy szerepük van a demokráciában. Komoly eredményeket érhetnek el a civilek, ha egy-egy ügy mellé odaállnak. Kétkedve csóválom a fejem,- mint egy civil egyesület elnöke is – amikor ezt hallom. Persze igaz ez olyan demokráciákban ahol már több száz éve „nyírják a füvet”, van egy tehetős középréteg, akinek nem gond adakozni, – Kiwanis, Lions, Rotary stb. – tagdíjat fizetni, hobbijának hódolni, vagy részt venni közös programokon, de nálunk úgy tűnik ez még sokára lesz így. Miből gondolom?
Nos, mint több civil szervezetben is tevékenykedő ember, figyelem a polgárokat, az egyesületek tagjait, a célokat és a megvalósulást.
Legtöbb egyesületet a nyugdíjasok alkotják, akik ráérnek túrázni, vagy kirándulni, közösen énekelgetni, együtt szerepelni. Ez persze nagyon jó dolog, hiszen a közösség, az együvé tartozás élménye nagyon fontos azoknak, akik egy életen át a munkahelyükön is közösségben dolgoztak, vagy akik magukra maradtak.
Azok az egyesületek is jól működnek és sokat dolgoznak, akik a mozgássérült emberek életének könnyebbé tételére jöttek létre. Itt komoly munka folyik, s sokszor az-az érzése az embernek, hogy olyan feladatokat is felvállalnak az ilyen alapítványok, egyesületek, amelyeket inkább az államnak kellene megoldani.
A harmadik fajta, – s ez ront talán a civilek megítélésén a legtöbbet – aki azért szervez maga köré egyesületet, mert hatalomra vágyik, mert politikai ambícióit így akarja kiélni egy civilszervezet látszólagos támogatottságával. Ez az a fajta szerveződés, ahol az elnök diktátumai érvényesülnek, a tagok a szavazógépek a közgyűléseken, semmit nem tesznek a köz javára, de ellene igen, s azt persze egyre hangosabban, és természetesen az elnök mindig a lakosság, a helyi vállalkozások, az egyesület tagjai nevében mondja el véleményét fogadatlan prókátorként.
Vannak azok a civilek, amelyek egy bizonyos cél érdekében tömörültek vagy a közös érdeklődés hozta Őket össze. Ilyen a város szépítés, környezetvédelem, hagyományőrzés,vagy a fotósok, utazók, modellezők, hegymászók közössége. Ezek az egyesületek nagyon aktívak, mert tagjaik közösen hódolhatnak legkedvesebb elfoglaltságuknak. A pénz persze itt sem sok, s egy-egy kiállítás, akció megszervezése nagy anyagi áldozatot igényel.
Az ötödik fajta, ahol a vezetőség missziónak tekinti az egész szerveződést. Ötletelnek, kitalálnak jobbnál jobb dolgokat, harcolnak, hogy megvalósulhassanak a programok, megszerzik a pénzt pályázatokból, szponzorációból, majd elkeserednek, mert rá kell jönniük, hogy sajnos ma nem azt a világot éljük, amikor a dolgozó, vállalkozó embereknek sok idejük van az ilyen programokra eljárni. Akinek lenne ideje, az nem vágyik a közösség után, vagy a közösség sem fogadja be, aki aktív az viszont örül, hogy munkája után a családjával tudja tölteni az időt. Sokan pedig úgy gondolják, hogy már az egyesületek sem politikamentesek, így nem szeretnének tagjai lenni.
Egyszóval a kép, már nálunk is sokszínű. Ennek is örülhetünk. Nem működő és jól működő egyesület is van bőséggel. Mégis valahogy az-az érzése az embernek, hogy politikával átszőtt világunkban sokkal nehezebben tudják a civilek szavukat hallatni, érdekeiket érvényesíteni, s programjaikat, céljaikat megvalósítani, anyagiak híján.
Abban pedig biztosak lehetünk, hogy ha a középréteg még inkább elszegényedik, vagy ahhoz, hogy azt az életszínvonalat, amit kialakított egyre több munkával tudja fenntartani, s még ennyi ideje sem lesz közösségi életre, nem hogy stabilizálódna a helyzet, hanem ez a sokszínűség is elvész majd.
Orosz B.Erika
