Péntek reggel még azt hittem, látva a picit derűsebb eget, hogy ma már végre megússzuk eső nélkül, de örömöm mindössze egy negyed óráig tarthatott, mert cseperegni, majd rendesen esni kezdett. Esőisten is sirat bennünket, – gondoltam elkeseredve.
Jönnek a szomorú híradások. Lesem a híreket, Borsodban 18 település van elzárva a külvilágtól, sok út járhatatlan, a vonatok sem közlekednek mindenhol. Falvakat, városokat kell kiüríteni, házak omlanak össze. Ezek csak a ma problémái, amelyek sürgős cselekvéssel megoldhatóak, de mi lesz mindazokkal, amelyek hosszú távon is hatnak ránk.
Harmincezer hektárnyi termőföld van víz alatt, az erdőkben tövestől fordulnak ki a fák, a haszonnövények fuldokolnak a víztől.
A piacon néhol már most 1200 forint egy kiló cseresznye, s a termelő, aki ebből él/ne/ nyilatkozza, hogy szétreped, s már a fán megrohad, az összeg mosolygós szem. De álló vízben a palántákat sem szabad elültetni, mert ha megtesszük az dupla kár. Nem csupán a palánta vész oda, de a termés is. Sok embernek nincs biztosítása, s egy egész élet munkája vész oda néhány óra alatt. Ezek bizony olyan hosszabb távra ható dolgok, amelyek megoldásában mások segítségére szorulnak az emberek.
A szombatot végre megúsztuk eső nélkül, sütött a nap melegen, csak az volt a szomorú hír, hogy a Sajó szintje emelkedett, s Felsőzsolcáról családok százait kellett kiköltöztetni. Sajnos a katasztrófával együtt jár a fosztogatás is, s így sokan vállalva a veszélyt inkább a házaikban maradtak, csakhogy védjék azt, ami az övék. Sokan az állataikat sem akarták magukra hagyni, ezért az aprójószágot a padra hordják föl.
Viszont egy rendkívüli szívet melengető dolog van ebben a katasztrófában, ez pedig a ritkán látott összefogás. A gáton mindegy, hogy jobb- vagy bal- odali érzelmű az önkéntes, csak rakja szaporán és egyre szaporábban a zsákokat. Mindenki a gáton van, és segít. Az ország minden részéről érkeznek az emberek, s már 18 ezren nyújtanak segítséget csak Borsod megyében. Azok is persze akik ezt hivatástudatból teszik, a tűzoltók, vagy a katasztrófavédelem, de az egyetemisták, a rendőrök, a vámosok, a hivatalnokok is kiveszik a részüket. Égnek a segélyvonalak, hordják az emberek az élelmiszert a védekezésnél dolgozóknak, jótékonysági koncerteket, ruhagyűjtést szerveznek – a Miskolctapolcáért Egyesület is összegyűjtött közel száz zsáknyi ruhaneműt, ágyneműt, amelyet a Máltai Szeretetszolgálat juttat el a rászorulókhoz,- s az ismert telefonvonalakat is sokan hívják, amelyekből sok millió forint juthat az árvízkárosultakhoz.
Az lenne jó, ha csak a katasztrófa szűnne meg, s ez a pár/t/atlan összefogás, egymás segítése, egymásra figyelés mindig megmaradna, mert hiszem, hogy így többre haladnánk… Mert nem eshet örökké!
Orosz B.Erika
