Több mint három évtizedes munkája elismeréseként Tiszaújváros Közoktatásáért oklevél életműdíjban részesült Szepesi Béláné, a Vásárhelyi iskola tanára. A kitüntetés apropóján beszélgettünk pályájáról.
– Nagyon nagy megtiszteltetés volt számomra ez az elismerés. Eléggé érzékeny ember vagyok, így amikor tudomást szereztem a kitüntetésről, bizony könny szökött a szemembe. Önkéntelenül is végigfutott a gondolataimon az a harminckét év, amelyet a helyi általános iskolákban töltöttem pedagógusként. Ahogyan telnek egymás után a dolgos hétköznapok, az embernek nem is jut eszébe, hogy már egy életút van mögötte. Aztán amikor elismerik a pályán végzett munkáját, a boldogság mellett az is felötlik benne: szinte észre sem vettem, hogy ennyi idő eltelt a kezdés óta.
– Hogyan emlékszik a kezdetekre?
– Édesapám biztatására jelentkeztem az egri tanárképző főiskolára. Mivel Erdélyben töltöttem a gyerekkoromat, s az ottani iskolában nagyon erős volt a képzés reáltantárgyakból, nem volt kérdés, hogy a matematika lesz az egyik választott szakom. A diploma megszerzése után meghívásos pályázattal jöttem az akkori 5-ös iskolába, matematika-fizika szakos tanárként. Emlékszem, abban az időben ezer gyerek járt az iskolába, általában negyvenfős osztályokat tanítottunk három műszakban. Később, amikor beindult a 6-os iskola is, csökkent a létszám. Nem volt egyszerű megfelelni az elvárásoknak, de mivel mindig is szerettem a munkámat, nem éreztem megterhelőnek a tanórákra való felkészülést, a tanítást.
– Az úttörőmozgalmi életben is szerepeket vállalt. Így utólag hogy érzi, mit adott a gyerekeknek az a szervezet?
– Összefogta a gyerekeket, a közösséget. Közös élményeket, programokat jelentett, és egyfajta fegyelmező erőt is. Nem az ideológia volt a legfontosabb, hanem az, hogy tanórákon kívül is lehetőség volt arra, hogy együtt legyünk. Ezt hiányolom a gyerekek mai életéből.
– Később egy munkahelyváltás is történt a pályáján, hiszen a szederkényi iskolába került. Hogyan élte meg ezt a váltást?
– Nem volt ismeretlen számomra a tantestület, már csak azért sem, mert az édesapám, Cseterki Sándor is ott tanított. Édesapámra, édesanyámra, a munkásságukra a mai napig is nagyon büszke vagyok. Abban az időben a szederkényi iskola is nagy testülettel, sok gyerekkel működött. Öten tanítottunk matematikát, segítettük egymást szakmailag, s a gyerekekkel is nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani. Talán érezték, hogy mindig úgy viszonyultam hozzájuk, hogy az értékeikre próbáltam koncentrálni. A matematika és fizika nem a legkönnyebb tantárgyak közé tartoznak, de én vallom, hogy nincs olyan gyerek, akiből ne lehetne kihozni eredményeket. Tíz évig dolgoztam az 5-ös iskolában, és már 22 éve tanítom a szederkényi gyerekeket. Igaz, sok minden változott ennyi idő alatt, de azt hiszem, ha újra kezdhetném, ismét ezt a hivatást választanám.
– Sosem ingott meg egy pillanatra sem a munkájába vetett hite?
– Nézze, aki évtizedeken át tanít, az sok mindent tapasztal. Megéltük az oktatáspolitika, a társadalmi változások hatásait az iskolai életben, a gyerekek problémáit, és folytathatnám a sort. Néha nehéz megtalálni az egyensúlyt ennyi változás közepette, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy 32 év alatt egyetlen olyan délután sem volt, amikor kicsit ingatag hittel mentem haza az iskolából. Másnap reggelre viszont mindig sikerült megerősíteni a hitemet, és ebben igen nagy szerepe van a családomnak. A férjem és három gyermekem olyan stabil hátteret biztosít számomra, amelyből mindig feltöltekezhetem. Ha lehetne, ezt kívánnám minden gyereknek. Támogató, biztonságot adó családot, és akkor biztos, hogy az iskolában is sokkal kevesebb gond jelentkezne. Nekem szerencsém van, hogy ezt az ajándékot, a szerető családot, megkaptam az élettől gyerek- és felnőttkoromban is.
T. E. -tiszaujvaros.hu-
