Mindig az a találós kérdés jut eszembe közlekedés közben, amikor jó nagyokat nyekkenek az autóban, vagy a buszban, és tudom, hogy nincs az a teleszkóp, ami ezt az ütés csökkenteni tudná, hogy mi az:” Folt hátán folt, tű benne sose volt?” Tudom persze a választ is, hogy az a káposzta, de bizony ilyen folt hátán folt, szinte minden utunk. Annak ellenére ilyenek, hogy állandóan kátyúzzák őket, s minden évben halljuk az irdatlan számokat, hogy ennyi meg ennyi ezer lyukba került aszfalt. Csak persze az látszik, hogy ez most már nem elegendő, mert amit egyik nap befoldanak, az a másnapra újra kikátyúsodik. Úgy van ez, mint a Kőmíves Kelemen balladában…
Van persze bőven olyan lyuk is, ami évek óta csak nő, növekszik és sohasem jut oda a kátyúzás. Most azonban, hogy bőséggel olvadt a hó és esett a csapadék, egyéb baj is van az utakon. Elsősorban az, hogy mivel nincs tisztességes útpadka, alámossa az utak szélét a víz, így nem csak középen, hanem oldalirányból is keletkeznek a kátyúk, így a gépjárműoktatóknak nem is kell a szlalom pályára vinniük a vizsgázó delikvenst, csak nekiereszteni őket egy ilyen útnak, s embert próbáló kerülgetés kezdődhet, vagy ha nem sikerül a manőver, tengelytörés lesz a vezetés vége. A másik baj pedig az, hogy szinte alig van árok az utak mellett, s ami van is az bizony el van tömedékelve, szemetesedve, koszosodva, s néhol a fél hegyet az útra mossa a víz. Így hát minden út „ezer sebből vérzik”.
No, ezért sírom én vissza az útkaparókat! Meséli a párom, hogy nagyapja ezt a rendesen megbecsült „állami hivatalt” viselte még a múlt század első felében. Mi volt a dolga? Ment az út szélén, eligazította a köveket az útpadkán, kitisztította, kikaparta az árkokat, kis kupacokba rakta a szemetet, s jelezte, ha valahol javítani kellett az aszfaltot. Nem volt éppen könnyű mesterség, hiszen sok- sok kilométert kellett gyalogolnia, gyakorta út közben érte az éjszaka, s ki volt téve az időjárás viszontagságainak is, de legalább „képben volt” az utak állapotát illetően. Ma is sok út menti csárda őrzi e foglalkozás nevét, s nehéz sorsukat Tass József 1925-ben a Nyugatban meg is örökítette.
Persze mondhatja most a Kedves Olvasó: Ugyan már, azóta itt van a korszerű technika, meg az különleges, erre kifejlesztett járművek, amelyek nem néhány kilométert tudnak naponta átpásztázni, mint az egykori útkaparók, hanem sokkal többet. Látjuk, ez igaz, de mi az eredmény? Mindezek ellenére sem csökken, inkább évről évre szaporodik a kátyú és koszosodnak, szemetesednek a még megmaradt árkok.
Ezért úgy gondolom, ma is szükség lenne rájuk, s ember is lenne elegendő. Nem akarom ezzel csökkenteni az útkaparó szakma értékét és az ahhoz való hozzáértést lebecsülni, s azt mondani, hogy ehhez mindenki érthet, de azért tegyük hozzá, hogy ide talán nem kell diploma, viszont abban biztos vagyok, hogy sok munkanélküli lenne boldog, ha nem a szociális segélyre szorulna, hanem útkaparóként, munkabérként vehetné fel a fizetését. Mindenki jól járna! A közutakat kezelőknek pontos képe lenne az országutak nyaktörő kátyúiról, az önkormányzatok megtudhatnák, hogy hol kell árkot ásni, takarítani, mi közlekedők jobb és tisztább utakon járhatnánk, és lenne néhány ezer olyan ember az országban, aki visszaszerezhetné az önbecsülését, mert nem kegyelemkenyéren tengődne, hanem becsületes munkájáért fizetést kapna…
Orosz B. Erika
