Számos nagyszerű musical szerep kötődik a nevéhez, s hamarosan Júdást játssza egy ünnepi produkcióban. Még mindig focizik, mindene a színpad és rendezett a magánélete. Makrai Pállal a Bencze Show felvételén beszélgettünk, aki nem látja még a végét a pályájának.
– Nyáron szerepelt A Tenkes Kapitánya című musicalben. Ugyanolyan elánnal lép ma is színpadra, mint korábban?
– Bármiben szerepelek, természetesen, megpróbálok magamból maximumot nyújtani, hiszen az ember akkor érdekes, ha mindig meg tud újulni. Teljesen természetes, hogyha kétszázadszor csinálja ugyanazt a produkciót, vagy ha elsőre, nem hiszem, hogy különbséget teszek. Biztos vagyok benne, hogy a harminc évvel ezelőtti önmagamhoz képest sokat változtam, tisztultam, lassultam, amit én nem érzékelek, talán a közönség igen, de nekem még mindig ugyan azon a hőfokon jelenti a szereplést.
– Milyen céljai vannak egy előadásnak? Van olyan, hogy bizonyítani szeretne önmagának, esetleg új feladatokat megoldani?
– Minden darab, produkció és előadás megújulás egy szereplőnek, egy zenésznek, hiszen én mindkettőnek vallom magamat. Természetesen minden alkalommal szeretném azt a maximumot nyújtani, amit úgy érzem, hogy ahhoz a produkcióhoz képes vagyok hozzátenni. Egyben minden előadás egy bizonyítási lehetőség, hiszen annyian vagyunk a pályán. Szerencsére a magyar zenészek és színészek nagyon tehetségesek, közülük kitűnni, az mindig kihívás, egész embert kíván. Számomra bármilyen fajta fellépés van, az mindig ugyan azt a bizonyítási vágyat hordozza magában.
– Az állóképességének is rendben kel lennie ahhoz, hogy egy előadást végig tudjon játszani. Hogyan tartja szinten önmagát? Mennyire figyel az egészségére?
– Hála Istennek sok kollégámmal ellentétben – akik már ugyan így elhagyták a hatvan évet mint én – a mai napig próbálom fizikailag rendben tartani magamat. Ez azt jelenti, hogy rendszeresen focizom, egy héten kétszer a színészválogatott edzéseire járok, néha még meccsekre is, bár arra már nem szívesen, mert egy húszéves mellett egy hatvanöt éves ember megközelítőleg sem tud annyit mozogni. De természetesen magamhoz mérten megpróbálok a sportpályán is 100 százalékos teljesítményt nyújtani. Emellett biciklizgetem, kirándulok, úgyhogy megvan az a fajta mozgás. Egy héten 2-3-szor igen komoly, másfél órás fizikai terhelésnek vagyok kitéve.
– Ezelőtt huszonöt évvel rendszeresen futottam amatőr szinten, minden nap 5-6 kilométert. Részt vettem amatőr futóversenyeken is, akkor még egy húszassal kevesebb voltam. Megpróbálom azt a kondíciót a koromhoz mérten átmenteni. Van nagyon sok előadás, például tavaly októberben Szolnokon bemutattuk a Vörös Pimpernelt Molnár László rendezésében. Itt nagyon érdekes szerepet kaptam. Egy bandatagot alakítottam több más olyan kollégával egyetemben, akik szintén főszerepeket játszottak már a pályán, mint Bardóczy Attila. Ez egy olyan szerep, amiben mi alkotjuk a teljes tánckarát a színpadnak, ugyanakkor a saját szerepünket is eljátsszuk, egy angol arisztokratát is. Végig színpadon kell lenni, hat táncszámot táncolunk végig, hétszer öltözünk. Olyan fizikai megterhelést jelent, hogy többször ott akartam hagyni a produkciót, de aztán megmakacsoltam magam, hogy nehogy már én ne tudjam végigcsinálni, mikor egy harminc éves kollégám igen. Végül is benne maradtam, a mai napig igyekszem megfelelni a követelményeknek.
– Van elképzelése arról, meddig szeretne dolgozni? El tudja képzelni magáról, hogy valamikor abbahagyja és az idejét pihenéssel töltse? Otthon, ahogy a legtöbb, hatvan évet betöltött nyugdíjas ember?
– Azt szoktam mondani – viccből természetesen – hogy engem a színpadról fognak elvinni. Nem is látom az útnak a végén, amit én még meg szeretnék tenni. Biztosan el fog jönni annak az ideje, mikor már nem fognak hívni – legalábbis kevesebbet – mert az ember korban kinő azokból a szerepekből, amiket ma még középkorúnak meg tudok csinálni. De nagyon szeretném, ha ez az időszak minél később jönne el. Nem tervezek semmi olyasmit, hogy én az átlag nyugdíjasok életét éljem.
– Mi az a dolog, amire a legbüszkébb a pályáján elért eredményeiből?
– Nagyon nehéz a kérdés. Vannak a kézzelfogható díjak, amikor az ember azt mondja, hogy elért valamit a művészeti díjjal. S vannak azok a díjak, aminek nincsen kézzelfogható, csak hallható eredménye: ez a közönség tapsa, elismerése. Természetesen mindkettőnek megvannak a pozitív kisugárzásai az ember számára. Én a kézzel fogható díjakban nem dúskálhatok, egyetlen egyet kaptam, egy Artisjust díjat. De van három aranylemezem és egy platinalemezem is. A Nyomorultakban való szereplésemért kaptam, a Best of Musical című lemezen való közreműködésemért, s az Apostol együttesben való szereplésemért is kaptam, továbbá a Rock Színházzal bemutatott Jézus Krisztus Szupersztárért is kaptam egyet. Az ember büszke ezekre a díjakra. Ám az, hogy ma is felmegyek a színpadra és úgy érzem, hogy értékelik a teljesítményemet, az mindennél többet ér.
– Zavarja, hogy csak ennyi díjat kapott, ami kézzel fogható?
– Nem szeretnék álszerény lenni, szerettem volna én is több díjat kapni. Hiszen a könnyű zenének is vannak díjai – az év énekesei, az év zenekar díjai – ezekben én sajnos nem részesültem. Nem mondom, hogy megérdemeltem volna, de szerettem volna megkapni. Rengetegen vagyunk a szakmában, akik áhítoztunk utána, nem vagyok elégedetlen ebből a szempontból. Az egy kicsit kárpótolt, hogy a musical irodalom olyan szerepeit, amik az én habitusommal, egyéniségemmel találkozhatnak, azt mindet sikerült elénekelnem több százszor, mind a külföldi, mind a magyar darabban történt megnyilvánulásaimnál. Úgy érzem, ez kiteljesítette azt a kívánalmat, amit egy színész, zenész ember kívánhat magának.
– Akkor megkérdezem: boldog ember? Jól érzi magát a bőrében?
– Mindig azt mondtam, hogy nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig azt csinálhattam, amit szeretek. A zene, a színház, a színpad, nekem ez a mindenem és ezt egész életemben tehettem. Úgyhogy erre nagyon büszke vagyok. Megjelent sok önálló lemezem. Amit az ember kívánhat magának, azt én 70 százalékban elértem és úgy érzem ez egy ember életében nagyon jó százalékos arány.
– Sikert, sikerre halmoz, mégis a médiában keveset hallani Önről. Sajnálja ezt? Mit gondol, mi az oka ennek?
– A ’80-as, ’90-es évek környékén még többet írtak rólam. Akkor még nem volt annyira úgy nevezett botránysajtó termék. Egy újságíró találóan megfogalmazta, hogy azért nem szerettem ezeket egy lapban, ami manapság a celeb jelentőségű dolgok, botrányszagúak, mert én egy elég konzervatív házaséletet élek. Egy olyan családi életet, amit én nem is nagyon szeretnék ha azt az olvasóközönség olvashatna. Mindenkinek a magánélete a saját maga dolga. Tudom, hogy sokakat érdekelnek a zenészek színészek privát dolgai, én ezt mindig szerettem elkerülni, botrányok nélkül éltem le az életem, velem nem történtek olyan dolgok, ami miatt többet írhattak volna. Ilyen szempontból nem sajnálom, hogy nem írtak rólam többet. Amit írtak, azt a munkámról írták, lehetett bíráló, dicsérő dolog, de az ember hivatásáról szólt és én úgy érzem, ez a fontos.
– Elérte már a pályája csúcsát, vagy még lehet ennél feljebb jutni?
– Már túl vagyok a pályám csúcsán. Kevésbé karakteres szerepeket kapok már, hiszen a főszerepeket fiatalabbakra szabták, ezt el kell fogadni. Én tudom azt, hogy ezeken a dolgokon túl vagyok. Végig dolgoztam a nyaramat, amiből egyetlen főszerep volt. Játszottam a Tenkesben, játszottam Haynau szerepét a Klapka című darabban, ami Komáromban ment. Angolul is játszottunk egy vízi színpadon Ausztriában, az előadás a Jekyll&Hide volt. Itt egy amerikai színész játszotta a főszerepet, a nyugati részen nagyon ismert személy. Ez is megadatott, hogy a műfajnak egy világsztárjával játszhattam együtt.
Bíró/Havassy – www.zene.hu
