Meleg nyár este, szabadtéri koncert Miskolctapolcán, elegáns partival egybekötve. Kissé már lengedez a szél, s úgy tűnik, az esőt sem ússzuk meg. Mondom a páromnak, hogy vigyünk inkább esernyőt, az sem baj, ha feleslegesen cipeljük, mert olyan hektikus az időjárás. No, a koncertet még megúsztuk eső nélkül, de a parti közepén, leszakadt az ég, s akárhogy vártuk nem akart szűnni a zuhé. Nem baj, mondom, másnak autója, nekünk meg esernyőnk van.
Hopp, csak volt, mert valamelyik kedves vendégtárs kölcsönvette, arról a helyről ahová letámasztottam, s hazament vele. Először azt hittem csak elcserélte valaki véletlenül, de a mellettünk sorakozó ernyőknek gazdája lett, s nekünk nem maradt ott egy sem. No, gondoltam, már az „úri” közönségben sem bízhat az ember… Már éppen bosszankodni kezdtem volna, – nem az értéke miatt – amikor az ismerős vendéglátósok jobbnál jobb sztorikat kezdtek mesélni, hogy milyen is az elegáns társaság némely tagja, valójában egy-egy ilyen rendezvényen. Azon persze, hogy a villáknak, késeknek, szebb poharaknak, asztali kiegészítőknek, virágnak, vázának lába kél, már nem is csodálkoznak, – belekalkulálják az árba – de azon igen, amikor az egyik elegáns hölgyvendég minden erővel azon igyekezett, hogy a sajtos fatálat beszuszakolja a láthatóan sokkal kisebb estélyi táskájába. Az már csak „hab a tortán” amikor a téli partikon a finom egzotikus gyümölcsök landolnak a táskák mélyén, vagy az urak szmokingzsebében.
Leginkább viszont az lepett meg, amit az egyik szálloda tulajdonos mesélt, hogy némely vendég annyira otthon érzi magát, hogy a törölközőt, a fürdőköpenyt, a távirányítót, a hamutálat, simán elcsomagolja, – sőt magam is ismerek olyan „sztárt” aki büszkén meséli, hogy már hazánk és a világ számos szállodájából van monogramos törölköző gyűjteménye – de számára is meglepetést okozott, hogy egyik híres művész távozása után a desing-os WC ülőke hiányzott a szoba tartozékai közül. Mint kiderült, Ő azt gyűjtötte…
A régi filmeket látva jókat nevetünk azokon a főként nagymamakorú„nagysasszonyokon” akik kis bársonyszütyőikben gyűjtögetik vendégségben az ezüstneműt, és az apróbb fénylő csecsebecséket. Ugye a szakirodalom ezt nevezi kleptomániának, vagyis kényszeres lopásnak. A fent említett esetek azt hiszem nem ebbe a kategóriába sorolandók, hanem inkább egyfajta sajátságos gyűjtőszenvedély betegségük van az uraknak és hölgyeknek, vagy ahogy a mondás rájuk illik: „A kutya is jódógába veszik meg…”
Mindenestre az esernyőm megkerült, mert néhány nap múlva a partit adó cég titkárságáról telefonáltak, hogy oda bevitte a „becsületes megtaláló”, vagy inkább az, aki figyelmességével akart imponálni szíve hölgyének az elcsent esernyővel, a más kárára…
