Az Ózdi Városi Vegyeskar „egyenes ági utódja” az 1898-ban megalakult Olvasó Egyleti Dalárdának. Tehát idén 109-évesek! A közel 40 fős csapat szép eredményekkel dicsekedhet. Volt már rádiófelvételük, háromszoros aranyminősítéssel rendelkeznek, 2001-ben szerepeltek a Lengyel televízióban, fennállásuk 100. évfordulójára pedig a Kanadában élő zeneszerző, Finta Gábor komponált nekik egy művet, melynek címe a „Dal öröme”.
Ők énekelték továbbá először Karai Józsefnek a „Bányász élet” című művét, melyet a szerző a farkaslyuki bánya bezárásakor írt. S két alkalommal is szerencséjük volt olyan művet énekelni, melynek előadásán jelen volt maga a zeneszerző is. Az egyik mű – a „Béla király a Bükkben”- a milleniumi városi ünnepségen, az Ózdi római katolikus nagytemplomban hangzott el Szőnyi Erzsébet zeneszerző előtt. A másik esemény két évvel ezelőtt történt, amikor Daróci Bárdos Tamás: Üszküdára című szerzeményét énekelték a Városi Művelődési Központban, ahol a nézőtéren helyet foglalt a zeneszerző is.
S ez az évad – az elmúlt ősztől idén szeptemberig – is bővelkedett fellépésekben. A helyi szerepléseken túl meghívást kaptak Kállósemlyénbe, Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagy szülőfalujába, ahol a római katolikus templomban adtak nagysikerű koncertet, majd ellátogattak a közeli Putnok városba, ahol a női kar ünnepelte 15. születésnapját, de Jászberényben is sikerrel szerepeltek egy kórustalálkozón. S komoly megtiszteltetés érte a dalosokat a nyáron, felkérték őket, hogy vegyenek részt Varsóban, a zeneakadémián megrendezésre kerülő III. Nemezetközi Kórustalálkozón, ahol a kecskeméti Aurin leánykórussal képviselik Magyarországot. Érdekesség, hogy 8 ország 24 kórusa szerepel majd a november 9-11. között megrendezendő rangos dalostalálkozón, s a legjobbnak ítélt együttes pénzjutalmat és egy arany lant szobrot kap a szervezőktől.
Most természetesen minden idejüket a lengyel fellépésre való felkészülés teszi ki, de már szervezik a jövő évi jubileumi – 110. éves – születésnapjukat is. Szeretnék kiadni a kórus történetét bemutató könyvet, s egy ünnepi hangversenyt is terveznek, ahová a lengyelországi testvérváros Chorzow vegyeskórusát, a LUTNIA kórust is meghívják.
Mint azt Nagy Károlyné Dobó Katalin karnagytól és Rási Zoltán kóruselnöktől megtudtuk, a jubileumi évben talán sikerül újabb minősítést is szerezniük, s titkon abban reménykednek, hogy megkaphatják a fesztiválkórus címet. Ehhez nagyon komoly felkészülés kell, hiszen e „titulus” az arany minősítés fölött van, s a bírálók is eszerint mérik az előadandó művek nehézségi fokát, s a versenyműsor hosszát. Jelenleg a minősülés anyagi fedezetének a megteremtésén munkálkodnak fenntartójukkal, az Ózdi Művelődési Intézményekkel közösen, s már találtak is egy pályázatot, ahol eredményes lehet a szereplésük. Természetesen minden pályázati lehetőséget megragadnak, legutóbb az önkormányzat által a civil szervezetek számára kiírt pályázaton a történetükről szóló könyv kiadását és a jubileumi koncertet jelölték meg támogatandó célnak, de még mindig bőven kiegészítésre szorul a meglévő összeg. Ők szívesen elfogadnák művészetpártoló cégek, vállalkozások támogatását is, de a kilincselést, a házról házra járást nem szívesen vállalják, s talán nem is ez a dolgok helyes rendje.
Az évad tehát véget ért, s mint minden esztendőben, idén is megtartották a „záróbulit”, ami nem más volt, mint Rási Zoltán lakásának a kertjében egy szalonnasütéssel egybekötött, „szabadidő ruhás” éneklés. A kóruselnök jó előre felkészítette a szomszédokat, hogy ez alkalommal a megszokottól kicsit hangosabb lesz a porta, hiszen közel 40 ember fog itt beszélgetni, dalolgatni. Szerencsére mindenki megértő volt, sőt mint utólag kiderült, kiültek a teraszra és onnan hallgatták a dalosok spontán koncertjét, s a dalok végén még tapssal is kifejezték tetszésüket.
A szalonnasütésen eltöltött pár óra is bizonyította e sorok írójának (aki maga is jelen volt az összejövetelen), hogy ez a kórus nem véletlenül élt túl már két századfordulót. Szerencséjükre mindig olyan csapat gyűlt össze, akik nem csak a dalt szeretik, hanem egymást is. E nélkül nem megy. Mlinarik Ede is megmondta: Kell egy csapat! – mégpedig ilyen csapat nagyon kell, s nem csak azért, hogy ők együtt jól érezzék magukat, mert ezzel nincs is semmi probléma. Leginkább Ózdért van rájuk szükség, azért, hogy elvigyék jó hírünket más városokba, megyékbe és külföldre is.
