Dr. Sági Ilona, nyugdíjas, de nyugalomba soha nem vonuló főorvos nem annyira irigylésre méltó, mint inkább követendő példát nyújtó személyiség. Hatvanöt éves. Három már felnőtt gyerek édesanyja, egy három hónapos kisded nagymamája. Törött lábú kiskutya megmentője, vagy harminc féle kártyajáték szabályainak ismerője, a kuglibanda legyőzője. És sok minden más még. Talán a Renenszász korában élhettek ilyen emberek, mint ő.
Reneszánsz emberek élnek ma is közöttünk. Csak meg kell találni őket. Lépjük át tehát Miskolcon az egyik újgyőri utca portájának kapuját, ne ijedjünk meg az elénk rohanó aprócska kutya kivillanó fogaitól, fogjunk kezet Dr. Sági Ilonával.
Belépek tehát a ház egyik szobájába. A falakat könyvespolcok uralják, azokon számtalan könyv a tudományos igényességű kötettől a szépirodalomig.
Kötekszem vele egy kicsit:
– A miskolci rádióban beszélt egyszer róla, hogy nem lehetünk olyan élethelyzetben, amikor ne szakíthatnánk időt magunkra. Javasolta: egy zöld réten heverészve kövessük a fűszálak növekedését. Éppen Ön mondta ezt, akinek tudomásom szerint jelenleg is két állásban kell helytállnia.
– Szeptembertől pedig belépek a harmadikba is – hallom a választ. – Jelenleg tényleg a magánrendelőben praktizálok, aztán heti két napon pedig a szikszói kórház neurohebalitációs részlegén dolgozom. A harmadik állás nagyon érdekes munka lesz. A test hőkibocsátási térképe alapján diagnosztizálhatunk betegséget, akár kezdődő rákos elfajulást is. Lényegesnek tartom, hogy magyar találmány gyakorlati bevezetéséről van szó a gyógyításban. Az eljárás semmilyen mértékben sem veszi igénybe a betegek szervezetét, s nem mellékesen olcsóbb, mint a többi diagnosztika.
Ezért ebben a korban ismét tanulásra adta a fejét a főorvosnő. Mégpedig fizikát tanul, s nem középiskolás fokon. Vizsgák előtt áll az, aki számtalan fiatal medikust, kezdő orvost vezetett be a gyógyítás tudományába, aki egyik megalapítója volt a megyei kórház II-es idegosztálya toxikológiai részlegének. Később a kízisintervenció, a telefonos lelkisegély-szolgálat létrehozása felett bábáskodott.
– Szerencsés alkat vagyok, hála Istennek, nagy a munkabírásom. Ha pedig dolgozik az ember, nem lustulhat el gondolkodása. Kire, milyen feladatot szabott az élet, de a kötelességét teljesítenie kell. Szerencsés vagyok azért is, mert ezt már gyermekkoromban megtanulhattam. Négyen voltunk testvérek, én vagyok a legidősebb. Gyönyörű gyermekkorral áldott meg a gondviselés. Kelebián, Kecelen, Kiskunhalason laktunk. Mi gyerekek, hacsak tehettük, a szabadban játszottunk. Édesanyám a következő mondattal bocsátott ki a lakásból: „édes, fiam, ha a többinek nincs is esze, legalább neked legyen!” Megszoktam tehát, vigyáznom kell a társaimra. Később pedig segítenem kellett a betegeimen.
A miskolci kórházat az ötvenes évek elején eredetileg laktanyának építették. Képzeljen el az olvasó egy minimum nyolcvan méteres, katonabakancsok dobbanásának elviselésére méretezett széles folyosót, s az abból nyíló kórtermeket. Az orvosok szaladnak, a betegek járkálnak, már aki képes rá. Néhányan kerekes széken gurulnak a dolguk felé, másokat nővér kísér, mondjuk a fürdőbe. Alzheimer, Parkinson kóros betegek keresik szemükkel a nap fényét, öngyilkossági kísérleten átesett emberek kóvályognak még zúgó fejjel. Megroppant lelkű alkoholbetegek, gyógyszerfüggők gyújtanak rá reszkető kézzel a dohányzóban egy szál életet adó staubra.
S képzeljenek el egy főorvosnőt, aki máshol az isten egy ilyen osztályon, s aki miután igyekezett kitalálni, hogyan gyógyítson meg egy izomsorvadásos beteget, átöleli a folyosói széken kucorgó, száz szem nyugtató megevéséből megmentett, karikás szemű kislány vállát, s ezt mondja neki:
„No, kislány azért nem kell annyira elkeseredni!”
– 1966 szeptemberétől kaptam munkát az osztályon, mint segédorvos. Szakvizsgát tettem ideggyógyászatból, majd belgyógyászatból. Végigjártam a ranglétra minden fokát, mire osztályvezető lettem. Ott kezdtem, s onnan mentem nyugdíjba. Amikor még lehetett, és muszáj volt, mert annyi volt a segítségre szoruló beteg, 105 ágyon gyógyítottunk. Ennyi ágy ugyan akkor sem volt engedélyezve, de megoldottuk, hogy mégis legyen. A vízit két és fél, három órán át tartott. Maguk újságírók harapnak a szivacsos agyvelőgyulladásra, a Kreuzfeld-Jakob kórra. Két ilyen beteget igyekeztünk meggyógyítani.
A megyei kórház II-es idegosztályának „beteganyaga” az ország más neurológiájáival összehasonlítva eltérő. Gyógyítják a legrémségesebb kórképekben szenvedő idegbetegeket, mellettük az önsorsrontó alkoholistákat.
– Humanitárius szempontból mindegy, ki milyen betegségben szenved. Az alkoholistákat felvettük a huszadik visszaesésüket követően is, mert ilyen a betegségük természete, hogy hajlamosak újra, meg újra visszazuhanni. Amúgy pedig a súlyos testi kórókban szenvedők, de pszichéjükben egészséges emberek könnyeben élik át betegségüket, mint a lelkükben összeroppantak. A lélek sebeit foltozgatni ugyanolyan fontos feladat, mint mondjuk egy gutaütésen átesett embert visszasegíteni az életbe.
Menjünk ki a dísznövényektől, a gyeptől egyaránt zöld kertbe. A főorvosnő mutat egy növényt, amelynek fejlődését valóban szemmel is lehet követni. Vendéglátóm megfékezi az örömében ugráló kutyát, d4-ről huszárral kiüti a gyalogomat, majd megmutatja, hogyan lehetséges három dobással mind a kilenc kuglibábút a földre küldeni.
– Az emberi szellem működéséhez a játék ugyanúgy hozzátartozik, mint mondjuk egy a tudományokban elmélyülő dolgozat megírása – mondja.
