A Budapesti Nyári Fesztivál keretein belül rendezik meg idén a Színházi Szemlét, ahol különböző vidék társulatok kaptak lehetőséget arra, hogy a Városmajorban egy-egy vígjátékkal bemutatkozhassanak a fővárosi közönségnek is. A szemle egyetlen határon túli résztvevőjeként a kárpátaljai társulat a Liliomfi című örökzöld komédiát hozta el a Nemzeti Színház új igazgatójának rendezésében.
Noha tisztában voltam vele, hogy egy egyszerű, vásári komédiában, mely, még ha mára legendássá vált is, nem érdemes olyan „mély” művészeti értékeket keresni, mint esetleg más előadások esetében, mégis kíváncsian vártam a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház városmajori vendégelőadását, ahová Szigligeti Ede Liliomfi című vígjátékát hozták el, mégpedig a Nemzeti Színház új igazgatója, Vidnyánszky Attila rendezésében. Annál is inkább, mert az eddig Debrecenben tevékenykedő igazgató a bemutatkozó és a társulatot bejelentő sajtótájékoztatóján is világossá tette: szerinte a jövőben ismét a „színészi színház” előretörésének lehetünk majd tanúi. A Liliomfi pedig, mely ráadásul a vidéki vándorszínészek világába kalauzol minket, tág teret ad a szabad színészi játéknak, improvizációnak, tehetség-megvillantásoknak.
Ennek megfelelően túljátszásokat, fölösleges harsánykodást is láthattunk éppen eleget, ami sokszor, de nem minden esetben belefért. A főszereplő komédiástól (Rácz József, jegyezzük meg!) ez nemhogy nem furcsa, de jól illő is volt, ám a menyasszony értelmiségi nagybátyjától viszont eléggé távol kellett volna álljon ugyanez; hiába, néha a kevesebb tényleg több. A kisebb szereplők közül a két Schwartzot és a játékkal együtt élő zenekart érdemes kiemelni, utóbbiak esetében ráadásul Vidnyánszky sikeres és kreatív megoldásai közé tartozik ugyanis az ő nézőkkel való, néha egész interaktív kapcsolatteremtésük, ami egy modern feldolgozású, népi vígjátékhoz illően humoros volt, sőt kellően figyelemfelkeltő volt azok számára, akik a szünet nélkül két és fél órás folyamatos játékidő alatt esetleg el-elpilledtek.
További dicséret illeti a díszletet is – a szekér jól illusztrálja a társulat tagjait sújtó folyamatos vándorlást –, és a szövegkönyv modernebb átdolgozását is. Személy szerint engem mellbe vágott az a mondat, amely a kritikusoknak szánt fricska volt (Idősebb Schwartz: Fiam, legyél kritikus, az olyan, mint a pincér: azt írja, amit rendelnek tőle – vagy valami hasonló), azt azonban megkérdőjelezem, hogy akár egy nyáresti előadáson is helye van egy vándórszínészekről szóló darabban ByeAlex és a Republic sorainak. Az apróbb zavaró dolgoktól elvonatkoztatva azonban a Liliomfi egy szórakoztató, a szó jó értelmében vett olcsó komédia volt.
A Városmajori Szabadtéri Színpadon közben tovább zajlik a Színházi Szemle, ahol vidéki színházak előadásai mérettetnek meg egymással. A döntésig már csak Ray Cooney Család ellen nincs orvosság című vígjátéka van hátra, melyet a Székesfehérvári Vörösmarty Színház feldolgozásában tekinthet meg a ’majorba kilátogató közönség, méghozzá két alkalommal, július 18-án és 23-án is.
DicsukD
