Várható volt, hogy bekövetkezik. Mindent előre lehetett tudni. Volt időnk felkészülni rá, most mégsem tudjuk elengedni. Tudjuk, hogy nincs mit tenni, neki egyszerűen ennyi jutott. De kötődtünk hozzá, szerettük, mindig vártuk, hogy jöjjön, jöjjön ismét. Sőt annak ellenére vált életünk részévé, hogy igazából nem tudott új dolgokat mutatni – csak régieket, de azt kiválóan. Hiánya fájó, de szívünkben (és lemezünkben) örökké élni fog.
Márpedig ha nekünk ilyen nehéz volt elengedni, képzeljük el, milyen lehetett az érintettnek magának. A lassan hetvenéves David Suchet ugyanis – bár gyönyörű karrierje során számos színpadi és filmszerepet játszott el kiválóan – mostanra alighanem a legtöbbek szemében Hercule Poirot-val vált legendává és azonossá.
A Poirot (korábban Poirot történetei) remek sorozat. Kritikusként talán nem kellene ezt mondanom, hisz találhatnék benne hibát szép számmal – de nem keresek. Szeretem és kész. Szeretem Agatha Christie krimijeit is, épp ezért különösen csodálatos az, hogy ennyire elfogadtam a filmadaptációkat is (ez azért ritka, bár jelen sorozat esetében ezzel rengetegen vannak így). És ez elsősorban David Suchet alakításának köszönhető.
Ő maga ugyanis nem csak eljátszotta Poirot-t, mint tették azt előtte sokan mások is. Ő maga lett Poirot, aki mintha a regények sorai közül lépett volna ki. És ahogy készültek a filmek, teltek az évadok, ő maga, az öltözéke és a bajusza is úgy változott, mintha maga Poirot lett volna. Az is volt – elismerte ezt maga Belgium is, amikor tiszteletbeli belgává fogadta az amúgy a megjelenése (és a sorozat kedvéért művészi precizitással tökéletesre csiszolt akcentusa) ellenére angol születésű és angol állampolgár Suchet-t.
Suchet játéka révén nőtt hozzánk a sorozat (a tényszerűség kedvéért mindenképp emeljük ki, hogy Balázs Péter és Szersén Gyula szinkronja is sokat segített ebben a magyar nézők számára), azonban a több mint húsz év alatt Suchethez nőtt maga a karakter is. És bár az utolsó évek során már többször felmerült, hogy Suchet korára való tekintettel (és mert más kihívásokra vágyik, mint a piperkőc belga detektív szerepe) nem vállal több évadot, „természetesen” végigcsinálta. Elszakadni ugyanis nem csak nekünk volt nehéz, de valószínűleg neki is.
Alighanem ezért született meg a Poirot és én című könyv is. Neki talán kicsit terápia, nekünk, rajongóknak pedig kötelező darab, amely aligha hiányozhat a polcunkról. Ez nekem sem az a könyv volt, amit csak átfutok és véleményezek, majd elfelejtek – élvezettel, nosztalgiával olvastam, mindeközben pedig sok új információt is megtudtam a kedvenc belgámról és megformálójáról
