2024. 06. 16. vasárnap

Jusztin
1 EUR 398 HUF
1 GBP 473 HUF

Nem kell más, csak egy musical

A világszerte ismert és népszerű My Fair Lady ideális választás a minél szélesebb közönségréteget megszólítani kívánó színházaknak, hiszen bájos, aranyos, zenés, klasszikus – nagyot bukni nem lehet vele. Ugyanakkor átütő sikert is nehéz elérni, pont azért, mert az elvárások kellően megkötik az alkotói csapat kezét. Ez a mostani miskolci változatnak sem sikerült – de jóindulatúan elnézzük neki, mert egész jó úton haladt efelé.

Körülbelül egy hónappal a legutóbbi, számunkra nem pozitív összhatású zenés premiert, a Szőcs Artúr által rendezett Lili bárónőt követően ismét leporolták a Miskolci Nemzeti Színház hangszereit, hisz a My Fair Lady során is nagy szükség volt rájuk. A színház vezetősége ugyanis Alan Jay Lerner és Frederick Loewe mára klasszikussá vált musicaljét választotta október közepi bemutatójául, rendezőnek pedig azt a Béres Attilát bízták meg, aki mind Budapesten, mind vidéken számos zenés színházi sikert ért már el. Ráadásul a My Fair Lady sem volt már ismeretlen a számára.

Jómagam a My Fair Ladyre mindig is úgy gondoltam, mint egy nagy pohár cukros szirupra, amit egy húzással kell meginni. Ez nagyrészt a Magyar Színházban jelenleg is futó változatnak köszönhető, mely ugyan egyszeri nézésre teljesen korrekt, híján van azonban minden ötletnek, újításnak és progressziónak – körülbelül olyan, mintha minden egyes jelenetnél kizárólag a biztonságra (azaz a darab és a film szó szerinti reprodukálására) mentek volna rá. Ennek megfelelően az a változat olyan is lett; mintapéldája a populáris skanzenszínháznak.

Béres Attila mostani rendezésében a My Fair Lady azonban él, méghozzá tartalmasan és bátran. Az alkotói csapat ötletesen nyúlt a szövegkönyvhöz, a jelmezek (többségében legalábbis) egyszerre korhűek, sokatmondóak és kontrasztosak, a díszlet pedig viszi a hátán az egész előadást. Nem csicsás és nem is felületes, fekete-fehér és mégsem egyszerű – ráadásul a fekete és a fehér színek változása szinte festőien jól mozog együtt az előadás hangulatának alakulásával.

Azt azonban sajnáltam, hogy bár sok tekintetben bátrak voltak az alkotók, hogy a kissé elavult dalszövegekhez egyáltalán nem nyúltak hozzá. Értem én, hogy a közönség elvárásai, meg hogy „csudijó”, de miközben Elizát sok tekintetben modernnek próbálták ábrázolni, néha viccesen hangzott a szájából egy-két már nem túl használatos szó. 2010-ben a szegedi, Novák Eszter féle, egyébként sokakat megosztó változat jó példa arra, hogy egyáltalán nem kell félni a musicalslágerek vérfrissítésétől.

A másik negatívum a darab hosszúsága – mindkét felvonás uszkve húsz perccel hosszabb a szűk értelemben indokoltnál. Ez az első részben nem jelent gondot, mert így legalább, ellentétben a filmmel, és a Magyar Színház már említett változatával, jobban beleláthatunk Eliza és Higgins kapcsolatának alakulásába és a tanulás kemény folyamatába. A második felvonás azonban tényleg szükségtelenül túlnyújtott, és ahogy néztem, az utolsó kb. negyed órában nem csak én feszengtem a székemben indulásra készen.

Eliza Doolittle szerepére a tavaly Miskolcra szerződött Czakó Julianna telitalálat. Elhiszem neki a proli kiscsajt és a hercegnőt is. Hangilag talán nem bírja végig az egész előadást, de a színházban számomra mindig is a játék az elsődleges, azt pedig megkaptam. A Higginst már másodszor megformáló Görög László azonban „sok” – ugyan a szerep indokol gorombaságot és hevességet, de néha inkább tűnik spanyol torreádornak, mint angol professzornak.

Sosem értettem, hogy Bernard Shaw eredeti regényével szemben a My Fair Ladyben Eliza miért Higginst választja a fiatal szívtipró Freddyvel szemben, a mostani változatban azonban ez a teljesen természetes viselkedés a részéről. A mi Freddynk (Rusznák András) ugyanis körülbelül annyira volt szívtipró, mintha nem is lett volna a színpadon. A kisebb szerepekben Nádasy Erika (Mrs. Pierce) és Szatmári György (Pickering ezredes) korrekt alakítást hoztak, Szegedi Dezső pedig, nagy közönségsikert aratva remekelt Alfred Doolittle amúgy is hálás alakjában.

Összességében a My Fair Lady az lett, aminek szánták. Egy viszonylag sokakat megmozgató kasszadarab, mely ellentétben egy balettelőadással vagy egy kortárs drámával, olyanokat is bevonzhat a színházba egyszer, akik amúgy elkerülik azt. Ha ez megtörténik (főleg gyerekekkel és fiatalokkal), és aztán esetleg még elmennek majd másra is, máris nagyon megérte. Az pedig csak külön dicséretes, hogy ezt a My Fair Ladyt még önmagáért is lehet szeretni.

Dicsuk Dániel

Érdekesnek találtad? Oszd meg a Facebookon!

Facebook

Kapcsolódó cikkek

További cikkek