Már megjelenésekor is nem csak sci-fi, hanem általános szinten is jelentős műnek számított, és relevanciájából mind a mai napig sem vesztett Joe Haldeman Örök háború című tudományos-fantasztikus regénye, mely egyszerre izgalmas, elgondolkodtató, és néha elborzasztó. A szerzőnek nyilvánvalóan a „megelőzés” is volt az egyik célja – hogy az sikerül-e bármennyire is, az a jövő zenéje. És még ha aktív módon nem is hatékony, elgondolkodni viszont tökéletes a regény.
Bár jómagam jobban szeretem a szórakoztató irodalomnak azokat a műfajait (krimi, thriller, stb.), melyek két lábbal járnak a földön, a jó sci-fi, amely stílusos, kreatív alapokon nyugszik, nem állít szédületes „marhaságokat”, és aminek releváns mondanivalója, vagy akár teljes szimbólumrendszere van, mindig magával tud ragadni – méghozzá több okból is. Egyrészt a koherens szerzői fantáziából tényleg csodák tudnak születni, másrészt mindig érdekes szembetalálni magunkat olyan nézőpontokkal, hogy egyes írók miként látják az emberiség jövőjét
Joe Haldeman 1974-es regénye, az Örök háború a fentebbi jellemzők nagy részét tartalmazza, így egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem (teszem hozzá, nyilván azért is fogtam bele, mert mások élménybeszámolói alapján úgy gondoltam, hogy ilyesmit kapok). Lényeg azonban, hogy nem csalódtam, de lássuk is, hogy miért.
A szűk értelemben vett tudományos-fantasztikus vonal (azaz a vélt futurisztikus technológiák milyensége nem különösebben érdekel (nem csak most nem, máskor sem – én mindig az embert és a mondanivalót keresem), és szerencsére bőven van még miről írni. Haldeman nézőpontja ugyanis annyiból mindenképp sajátosnak számít, hogy sok tucatfikció a háborúból hős ügyet, a résztvevőkből pedig lelkes vitézt csinál, ám az Örök háborúban, akárcsak Vietnamban (a szerző saját ázsiai élményeiből merített) hétköznapi embereket találunk, akik kötelességből teszik a dolgukat. Ráadásul az űrhadsereg viszonyai is sok tekintetben hasonlítanak a szintén hétköznapi emberek tömegei által alkotott mai seregekhez is – eltérő szexuális identitás kezelése, tiszt-közlegény viszony, biztonság-kockázat kérdése, és még sorolhatnám.
A másik jelentős „csomópont”, egyben jelentős kérdés, az az a jövőkép, melyet Haldeman a bolygónknak és a társadalmunknak képzel el. Rövid távon bomlasztó (mint a hetvenes évek hippihangulata), hosszú távon pedig önpusztító (mint a pacifisták és zöldek legmélyebb félelmei). A szerző, bár mindkét oldal, a rendpártiak és a szabadelvűek pártján is hoz pozitív érveket – melyekkel lehet egyetérteni és lehet vitatkozni, de az biztos, hogy beszélni kell róla. És külön öröm, hogy ezúttal egy sci-fi indította el (újra a témát).
Írhatnék még a karakterekről is, de igazából nincs különösebb jelentősége, hisz az Örök háború egyik legfőbb mondanivalója az, hogy az, ami a főhőssel megtörtént, bármelyikünkkel előfordulhat. Nyilvánvalóan nem vagyunk teljes mértékben urai a saját sorsunknak, függünk másoktól, és belesodródhatunk olyan helyzetekbe, ahol a végkimenetel kizárólag az alkalmazkodóképességünkön és a vak szerencsén múlik.
Az Örök háború éppen emiatt is jó. Nem szuperhősöket tár elénk, hanem olyan hétköznapi férfiakat és nőket, akik nagy része szíve szerint egészen máshol lenne, mint egy veszélyes és „időrabló” galaktikus háborúban. Mint ahogy a Vietnamban harcolók közül is sokan lettek volna inkább máshol…
